HTML

namhanman, a Korea-fan

Namhanman meets Korean popular culture. Namhanman is based in Budapest, Hungary. Contact: namhanman@gmail.com /// Célkeresztben a dél-koreai popkultúra (kiváltképp a filmművészet). Hírek és villámkritikák a Koreai Köztársaság (Daehan Minguk) mozgóképtermésének gyöngyszemeiről.

Utolsó kommentek

A nap koreai szava

2008.08.13. 02:31 namhanman

Infobox: A koreai film rövid története

Jelen cikk Darcy Paquet ezen írásának általam készített magyar fordítása, amely eredetileg a Filmvilág 2005/10. számában jelent meg. (Vegyük figyelembe, hogy ezt az áttekintést Paquet 2004-ben írta.)

1903-1945: Japán fennhatóság alatt
 
Ezen időszakból csupán filmtöredékek maradtak fenn. A koreai filmek döntő többsége megsemmisült: részben a nem megfelelő kezelés, részben pedig a koreai háború miatt. Ennek köszönhető, hogy egyetlen 1940 előtt készült koreai alkotás sem maradt fenn eredeti, teljes formájában. A történetírás mindazonáltal egy életteli, kreatív filmipar képét festi le, amely a húszas évek elejétől Japán kapitulációjáig (1945) több mint 160 nagyjátékfilmet készített.
1909 és 1920 között egy sor mozi épült Szöulban, valamint olyan más nagyvárosokban, mint Busan és Pyongyang (Phenjan). Ezek többségét japán kereskedők birtokolták, de akadt néhány koreai mozitulajdonos, akik európai és amerikai némafilmek vetítésével jelentősebb tőkét halmoztak fel. Ezzel a pénzmaggal az első hazai filmek létrejöttét segítették. Korea első „filmjében” (Az igaz bosszú) a színészek egy színházi függöny előtt játszottak, amelyre mozgóképi inzerteket vetítettek. A darabot 1919-ben mutatták be a szöuli Danseongsa színházban. A források szerint a közönség imádta az előadást, azonban e furcsa elegy hosszú távú sikereinek az értelmiség kritikája szabott gátat: véleményük szerint az efféle intermediális játszadozás sem a filmnek, sem a színháznak nem tesz jót.
Az első koreai némafilmet 1923-ban mutatták be, s az elkövetkező években hét filmvállalat jött létre. A korszak mesterművének Na Un-gyu Arirang című moziját tartják. A csupán 25 éves Na (ki egyben producer és szereplő is) alkotása egy férfiről szól, akinek megbomlik az elméje, miután megkínozza egy japán rendőr. (A rendőr a politikai korrektség kedvéért a későbbiekben még meggyilkol egy koreai fiút.) A film címe azon ismert koreai népdal szövegéből való, amely a koreai függetlenségi mozgalom himnuszává vált. Az Arirang –, amelyet művészi értékei mellett a politikai üzenete miatt is tisztelnek – lefektette a legfontosabb alapelveket (realizmus és ellenállás), s ezzel kijelölte a fiatal rendezőgeneráció útját.
Habár a japán cenzúra minden erejével a fejlődő filmipar visszafogásán fáradozott, a koreai film népszerűsége ennek ellenére is nőtt. A japán kormány elrendelte, hogy kizárólag azok a filmek mutathatók be (legyen ez bár hazai vagy külföldi), amelyekre a japán cenzori hivatal ráütötte pecsétjét; emellett minden vetítésen kötelezővé tették a rendőri felügyeletet. Míg a ’20-as évek végén néhány erősen nacionalista felhangú alkotás is elérhette közönségét, a ’30-as évektől a cenzori szitán csupán a veszélytelen melodrámák, kosztümös filmek és a japánbarát mozik csusszanhattak át. Rengeteg film maradt dobozban, az elhanyagolt kópiák pedig mind megsemmisültek. 1935-re elkészült az első koreai hangosfilm, a nipponi kormány pénzelte Chunhyang-jeon (rendező: Lee Myung-woo). A Korea leghíresebb népmeséjén alapuló mozi (melyet azóta egy tucatnál is többször filmesítettek meg) meglehetősen népszerűnek bizonyult, elnyerte a közönség tetszését. Megjegyzendő, a koreai filmesek a némafilmeknél nehezebben gyűjtöttek össze egy hangosfilmre valót; tovább rontották a helyzetet a kritikák, amelyek sokkalta élesebb hangúak voltak a némafilm-bírálatoknál. Két éven belül Japán megszállta Kínát, s a koreai filmipar hirtelen a japán propagandagépezet csavarjává degradálódott. 1942-ben a japán kormány végleg betiltotta a koreai nyelvű filmek gyártását.
 
1945-1955
 
Az amerikai megszállástól a koreai háború lezárásáig tartó időszakban készült filmek közül mindössze öt kópia maradt fent. Ezek közül a leghíresebb Choi Un-gyu Hurrá! Szabadság! című 1946-os műve – a hangsúlyozottan japánellenes és nem kevésbé patrióta mozi sikere természetes volt.
A koreai filmstúdiók felszerelésének jelentős része megsemmisült a koreai polgárháború (1950-53) idején. Az 1953-as panmunjeomi fegyverszüneti megállapodás után Syngman Rhee elnök bízván a nemzeti filmgyártás megújulásában, adómentessé tette azt. Ez a lépés, továbbá a külföldi támogatások sora (stúdiófelszerelések, korszerű technikai apparátus) nem csupán életet lehelt a haldokló filmiparba, de olyan komoly fellendülést eredményezett, hogy az ötvenes évek második felétől a hatvanas évek végéig tartó időszakot egyenesen a koreai mozi aranykorának nevezik.
 
1955-1969: Az aranykor
 
Miként azt a hazai alkotások száma is kiválóan jelzi, az ötvenes évek az eszmélkedés időszaka volt: míg 1954-ben mindössze 8 koreai film készült, addig 1959-ben ez a szám 108-ra szökött fel. Az emberek újra elkezdtek moziba járni: a Chunhyang-jeon 1955-ös remake-je csak Szöulban 200 000 nézőt, a főváros lakosságának tizedét csalta be a mozikba. Ezen évtized filmjeinek többségét egyébként a melodrámák és akciófilmek tették ki.
A hatvanas évek elején mutatkozott be több olyan direktor is, akiket a koreai filmtörténetírás a legkiválóbbak között tart számon. Ezek az alkotók olyan korszakban dolgoztak, amikor a filmipar példa nélkül álló jegyeladási adatokkal büszkélkedhetett. Ennek ellenére Park Chung-hee diktátor 1962-ben egy igen szigorú filmtörvényt vezetett be, amely maximalizálta a filmvállalatok számát, s kormányzati ellenőrzés alá vonta a filmgyártás egészét. Noha jól teljesítő, sikeres filmek egészen az évtized végéig készültek, ezen megszorító intézkedések érzékenyen érintették a szárnyaikat bontogató, tehetséges, kísérletező kedvű auteur-öket.
A koreai mozi vitán felül legeredetibb rendezője a néhai Kim Ki-young. Kim, akit szikár családi drámái tettek híressé, legemlékezetesebb alkotását (A szobalány) 1960-ban készítette. A családfőt fondorlatosan elcsábító háztartási alkalmazott története nem csupán megszegte a korabeli koreai film szabályait, de a hősnő környezetének konfuciánus rendjét is kíméletlenül szétzúzta. Mint Kim megannyi alkotásában, a nők itt is komoly hatalommal rendelkeznek, és valóságos fenyegetéssé válnak a férfiak számára. Noha Kim munkáit az idők során szinte teljesen elfeledték, művészetét a ’90-es években újrafelfedezték, s így elnyerhette méltó helyét a koreai filmtörténetben. (Nyugaton máig ismeretlen – a ford.)
A korszak másik kiemelkedő rendezője Yu Hyun-mok, aki az 1961-es Célt tévesztett golyó című opusával került a figyelem középpontjába. A film az ipari fejlődés által gerjesztett emberi kétségbeesést és szenvedést mutatja be, amelyben Yu a társadalom lecsúszott tagjaira koncentrál; alkotása erőteljesen stilizált, összességében pedig a korszak legintelligensebb mozija.
Végül, de nem utolsósorban Shin Sang-ok, Korea talán legvitatottabb direktora említendő, aki A vendég és az édesanyám című 1961-es művével vált ismertté. A női szemmel láttatott film egy ifjú özvegy viszontagságait meséli el, aki beleszeret saját lakótársába, de az íratlan társadalmi szabályok miatt nem mutathatja ki érzéseit. Az elegánsan komponált fekete-fehér képek, s a kifinomult, szubtilis stílus tette ezen alkotást a koreai filmtörténet kanonizált klasszikusává. Shin a későbbiekben színes filmre váltott, s olyan érzelmes mozikat készített, mint Az álom (1967), amely egy kicsapongó életű buddhista szerzetesről szóló ősrégi mesét elevenít fel, vagy mint a Joseon-dinasztia (1392-1910) korába helyezett, kitűnő Eunuch (1968). Több mint 80 filmmel a háta mögött, 1978-ban elrabolták, és a feleségével együtt Észak-Koreába vitték. A rendező 8 éven keresztül készített filmeket Kim Jong-il elvtárs nagy örömére, egészen 1986-ig, amikor is az Egyesült Államoktól politikai menedékjogot kapott; itt Simon Sheen néven kezdett új életet, immáron produceri munkakörben: A három nindzsa című mozit és annak folytatásait például neki „köszönhetjük”.
 
A ’70-es évek
 
A koreai filmet a hetvenes években súlyos csapások érték: a közönség a televízió felé fordult, a kormány egyre inkább beleavatkozott a filmgyártása, a cenzúra szigora pedig új magaslatokba emelkedett. 1973-ban megalakult a Koreai Filmtanács elődje, a Koreai Mozgókép Promóciós Társaság, amely kísérletet tett a haldokló filmipar feltámasztására. A következő évben létrejött a Koreai Filmarchívum is, de a hazai film olyan hullámvölgybe érkezett, amelyből kiutat egykönnyen nem találhatott.
Mindezek ellenére a korszak néhány alkotása igen eredeti módon szól az egyénről (szimbolikusan gyakorta a politikáról is). A dekád jelentős filmjei közé tartozik néhány jellegzetes Kim Ki-young-munka (A rovarasszony, Az Io sziget, A gyilkos pillangó, stb.), a tehetséges Lee Jang-ho elsőfilmje (Csillagok szülőföldje), továbbá az 1975-ben elhunyt neves rendező, Lee Man-hee utolsó műve (Út Sampóba). A hetvenes évek ugyancsak tanúja volt Ha Gil-jong rövid, ám annál ragyogóbb pályafutásának, akit többen Korea valaha élt legkiválóbb direktorának tartanak. 38 éves korában bekövetkezett tragikus haláláig (1979) hét nagyjátékfilmet rendezett, amelyek közül A bolondok menetelése (1975) a leghíresebb.
 
1980-1996
 
A nyolcvanas évek elején új tehetségek áramlottak be a filmiparba, akiknek köszönhetően a részlegesen megújult a koreai mozi. Noha megmaradt a filmszínházak alacsony látogatottsága, a cenzori szigor – még ha csekély mértékben is, de – enyhülni látszott; a hazai film növekvő nemzetközi elismertsége pedig az 1987-es Velencei Filmfesztiválon érte el tetőpontját, ahol Kang Su-yeon a Pótmama című alkotásban nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat.
Az ítészek többsége egyetért abban, hogy a korszak legfontosabb neve Im Kwon-taek. Jóllehet Im már 1980-ra több mint 70 nagyjátékfilmet rendezett, csak az 1981-es Mandalával vált Korea leghíresebb direktorává. Korábbi, erősen piacorientált produkcióitól eltérőena Mandalában különféle zsánerek elemeit vegyíti, hogy a buddhizmus koreai társadalomban elfoglalt helyét és jelentőségét kérdőjelezze meg. A tradicionális koreai kultúra megörökítése s megőrzése az utókor számára – Im ezen törekvésével vált közismertté. Leg(el)ismertebb munkája az 1993-as Sopyonje, amely a pansorikéntismert zenei műfaj hagyományait elevenítette fel. (A pansori a koreai népzene egyik formája, amelyet egy énekes és egy dobos ad elő – a ford.)Im ez idáig több mint 95 filmet rendezett, s máig a koreai mozi központi alakjának számít.
1988-ban a koreai filmipar két eseménynek köszönhetően jelentős átalakuláson ment keresztül. Először Roh Tae-woo ezredes által elfogadott új alkotmány említendő, amely a cenzurális törvények fokozatos enyhüléséhez vezetett. Park Kwang-soo debütáló mozija (Chilsu és Mansu) használta ki elsőként az újonnan kínálkozó lehetőségeket. A film utolsó jelenete – amelyben egy utcai tüntetés képeit látjuk – a nyílt, egyértelmű politikai utalások új korszakát jelezte. Park olyan elismerésekben bővelkedő művekkel folytatta pályafutását, mint a Fekete köztársaság (1990), az Irány a csillogó sziget (1993) és az Egyetlen szikra (1996).
Az 1988-as év másik jelentős előrelépése a behozott külföldi alkotásokra vonatkozó korlátozó irányelv feloldása volt: ezzel a lépéssel engedélyezték a hollywoodi stúdióknak a koreai kirendeltségek létrehozását is. A ’88-as esztendőig a kormány felügyelte és korlátozta a hollywoodi és hongkongi filmek vetítését. Az új jogszabályok tehát nyílt versenyhelyzetet teremtettek: a koreai alkotásoknak a hollywoodi importtal kellett konkurálni. Az elkövetkező néhány évben a hazai produkciók fokozatosan veszítettek piaci részesedésükből, 1993-ban elérvén a mélypontot, amikor a koreai filmek általános látogatottsága csupán 16%-os volt. Vitán felül a filmkvóta, a külföldi és a hazai filmek arányát szabályozó előírás mentette meg a koreai filmipart a teljes összeomlástól, amely előírta a moziknak a hazai alkotások vetítését az év 106 napjában.
Mindezek ellenére 1992-ben Kim Ui-seok elsőfilmje, A házasságkötés elsöprő kritikai- és közönségsikert aratott, s nem csupán egy népszerűvé váló szubzsáner (sex-war comedy), de egy merőben új éra előhírnökévé vált. Ezzel a mozival Korea öt nagy konglomerátuma közül a Samsung lett az első ún. jaebeol, amely belépett a filmiparba. Ezen vállalati egyesülések átalakították a filmszakma szerkezetének egészét, bevezetvén egy egységes rendszert, amelyben minden elképzelhető feladat – a finanszírozástól a gyártáson, a bemutatáson és a forgalmazáson át egészen a videó/DVD kiadásig – egyetlen vállalat kezében összpontosult. Noha sok jaebeol (köztük a Samsung is) kilépett a filmbizniszből az 1997-es pénzügyi válság hatására, olyan konglomerátumok, mint a CJ, a Lotte vagy az Orion Group, a mai napig a koreai filmipar legjelentősebb résztvevői közé tartoznak.
Számos rendező, akik karrierjüket a ’80-as években kezdték, a ’90-es években is folytatták a filmkészítést. Közülük talán a Szöuli Jézussal (1986) debütáló Jang Sun-woo művészete a legfigyelemreméltóbb. Egy sor provokatív, állásfoglalásra késztető mozival ajándékozta meg a közönséget: az Út a versenypályához (1993) két koreai értelmiségi viszonyának komor, sötét tónusú portréja, az Egy virágszirom (1996) pedig az 1980-as gwangjui mészárlás okozta maradandó, soha be nem gyógyuló sebekről szól.
 
1996-tól napjainkig
 
1996-ban egy új filmrendező generáció indult hódító útjára. A szerzői filmek mestere, Hong Sang-soo díjnyertes elsőfilmje (A nap, mikor egy disznó a kútba esett, 1996) négy különálló, majd összefonódó emberi sorsot mutat be. Debütáló filmjében, miként későbbi alkotásaiban is, a lehető legnagyobb őszinteséggel ábrázolja az emberi kapcsolatokban rejlő kegyetlenséget és alantasságot – ez nemzetközi reputációjának alapja. Ugyanebben az évben tűnt fel egy vitatott (mára nem kérdéses, hogy a kortárs mozi egyik géniusza – a ford.) filmkészítő, Kim Ki-duk, aki nyers, ám lehengerlő vizuális stílusa, és igen rövid idő alatt forgatott kisköltségvetésű munkái által ismeretes. Korea jelentős filmrendezőitől eltérően Kim alkotásai (mint például a 2000-es A sziget) előbb váltak nemzetközileg ismertté, semmint hazai kritikusi körökben. 1997-ben Lee Chang-dong is bemutatkozott a Zöld hal című művével. Az ex-regényíró Lee az Oázis (2002) című filmjével elnyerte a legjobb rendezés díját Velencei Filmfesztiválon; 2003 és 2004 között egyben hazája kulturális és idegenforgalmi minisztere volt.
Mindezzel egy időben egy csapat fiatal, pénzorientált direktor is elkészítette elsőfilmjét. A hazai produkciók újjáéledő népszerűségét jelezte 1997 sikermozija, a Chang Yoon-hyun rendezte A kapcsolat; ez a folyamat Kang Je-gyu hallatlan sikerű Shiri című opusánál érte el tetőpontot. Azóta Korea filmipara prosperál; a sikertörténet a kortárs filmben példa nélkül álló, váratlan, ám annál figyelemreméltóbb fejlődésnek tekinthető. A helyi közönség keblére ölelte a hazai alkotásokat, már 2001-re azt eredményezve, hogy az évi 60-70 koreai filmre is jelentősen több jegyet adtak el, mint a 200-300 hollywoodi és más külföldi alkotásra együttvéve. Mindez internacionális porondon is igaz: mind a filmfesztiválokon vetített kópiák száma, mind a nemzetközi eladásból származó bevétel lélegzetelállító sebességgel növekszik, arról már nem is beszélve, hogy egyre több koreai rendező szerez magának nemzetközi hírnevet.
Vitatható, hogy a jelenlegi konjunktúra holmi kivételes állapot; nem történt más, mint hogy a koreai filmipar végre lábra állt, és működni kezdett. Hisz a koreai filmet a kezdetek kezdetétől gátló tényezők sokasága vette körül: japán gyarmatosítás, kettészakadó ország, polgárháború, autoriter katonai kormányok sora, szigorú cenzúra és nagymértékben korlátozó filmes szabályozások. Csak a ’90-es évek koreai mozija használhatta ki a megváltozott kormányszemlélet, a stabil gazdasági helyzet és az ésszerű filmes intézkedések által biztosított előnyöket. Az elkövetkező években a filmipar teljesítménye valószínűsíthetően visszaáll majd egy mérsékeltebb szintre, de kis szerencsével soha többé nem kell szembenéznie olyan leküzdhetetlen akadályokkal, amelyeket a XX. század támasztott a koreai mozgókép-művészettel szemben.
 
Kronológia
 
1903: Az első nyilvános filmvetítés Koreában (a pontos évszám vitatott)
1910: A sok éves gyarmati státusz után Koreát hivatalosan is Japánhoz csatolják
1919: Bemutatják Az igaz bosszú című színdarabot, amelyet már mozgóképi inzertek kísérnek (Paquet az első koreai filmként említi ezen alkotást – a ford.)
1923: Az első koreai némafilm a Hold alatt ígért szerelem címmel (rendező: Yun Baek-nam)
1926: Arirang (rendező: Na Un-gyu)
1935: Az első koreai hangosfilm (Chunhyang-jeon, rendező: Lee Myung-woo)
1937: Japán megszállja Kínát; a koreai filmipar csupán propagandaszerepet lát el
1945: Japán kapitulál a szövetségesek előtt; Korea visszanyeri függetlenségét (ám rövidesen kettészakad)
1949: Az első koreai színes film (A nők naplója, rendező: Hong Seong-gi)
1950: A koreai háború kezdete
1953: A panmunjeomi fegyverszünet megkötése
1960: A szobalány (rendező: Kim Ki-young)
1961: Célt tévesztett golyó (rendező: Yu Hyun-mok)
1961: A vendég és az édesanyám (rendező: Shin Sang-ok)
1973: Megalakul aKoreai Mozgókép Promóciós Társaság
1974: A Koreai Filmarchívum létrejötte
1979: Meggyilkolják Park Chung-hee diktátort
1980: A gwangjui mészárlás
1981: Mandala (rendező: Im Kwon-taek)
1988: Engedélyezik a hollywoodi stúdiók számára a koreai kirendeltségeket
1992: A házasságkötés az első film, amelyet egy jaebeol (koreai konglomerátum – a ford.) finanszíroz
1993: Széles körű demokratizálási folyamat indul Kim Young-sam elnöksége idején
1993: Sopyonje (rendező: Im Kwon-taek)
1997: Megnyílik az első koreai multiplex mozi Szöul külterületén (Namyangju Cinema Complex)
1999: Bemutatják minden üzleti siker katalizátorát, a Shirit (rendező: Kang Je-gyu), amely valóságos forradalmat hoz a koreai filmiparban
2001: Koreában a helyi film piaci részesedése meghaladja az 50%-ot; a tengerentúli export is impozáns bevételeket mutat
2004: A Silmido és a Taegukgi az első filmek, amelyek 10 millió feletti jegyeladást érnek el

Szólj hozzá!

Címkék: infobox


A bejegyzés trackback címe:

https://namhanman.blog.hu/api/trackback/id/tr61613560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.