HTML

namhanman, a Korea-fan

Namhanman meets Korean popular culture. Namhanman is based in Budapest, Hungary. Contact: namhanman@gmail.com /// Célkeresztben a dél-koreai popkultúra (kiváltképp a filmművészet). Hírek és villámkritikák a Koreai Köztársaság (Daehan Minguk) mozgóképtermésének gyöngyszemeiről.

Utolsó kommentek

A nap koreai szava

2009.04.16. 14:01 namhanman

Seopyeonje (Im Kwon-taek, 1993)

Jóllehet Magyarországon és Európa más részein Kim Ki-duk (Az irgalmas lány) és Park Chan-wook (Oldboy) számít a legismertebb dél-koreai rendezőnek, hazájában egyetlen direktor sem örvendhet akkora reputációnak, mint az 1936-os születésű, pontosan száz (!) nagyjátékfilmet jegyző Im Kwon-taek: ezt a mérhetetlen tiszteletet mi sem példázza ékesebben annál, hogy szülőföldjén a „nemzet rendezője” (국민 감독) megnevezés hagyományozódott rá.

Pályája első szegmensében közel húsz esztendőn keresztül sorozatban gyártotta a kisköltségvetésű zsánermozikat a melodrámától a történelmi eposzig, művészi teljesítményét azonban csak a nyolcvanas évek elején kezdték el értékelni (lásd Mandara, 1981), amikor a tradicionális koreai kultúrából merítő szerzői alkotásokkal lepte meg közönségét. A koreai mozi történetében elsőként az ő munkáit mutatták be sikerrel neves európai filmfesztiválok: a Pótanya (씨받지, 1987) Velencében elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat, a Chunhyang (춘향뎐, 2000) elsőként szerepelt a Cannes-i szemle versenyprogramjában, a Chihwaseon (취화선, 2002) pedig ugyanitt már a legjobb rendezőnek járó elismerést vihette haza.

Termékeny karrierjének legnagyobb hatású műve az a Seopyeonje (서편제), amely a dél-koreai film ezredfordulós reneszánszát megelőzően (lásd az ősrobbanásnak tekinthető, 1999-es Swirit) az ország legnézettebb egészestés alkotásának bizonyult. Míg a példátlanul sikeres Swiri (쉬리) egy melodrámába mártott, fordulatos akció-kémfilm keretében mesél az örök fenyegetést jelentő kommunista észak és a demokratikus dél félelemmel övezett, fagyos kapcsolatáról, a Seopyeonje mentes mindennemű politikumtól, és egy három tagú vándorzenész család életén keresztül nyújt betekintést egy jellegzetesen koreai zenei műfaj, az ún. pansori világába. Nem is találhatnánk két ennél radikálisabban különböző filmet, pedig népszerűségük valójában egy tőről fakad: mindkettő egyedi nemzeti tematikát választ és aktuális problémákra reflektál.

Im költői szépségű, melankolikus kultúr- és családtörténete a pansori képében megelevenedő koreai hagyományvilág elhalásának folyamatát tárja elénk a negyvenes évektől a hetvenes évekig: azt kísérhetjük figyelemmel, amint ez a dobkísérettel előadott sajátos énekbeszéd egyszerűen kimegy a divatból (lásd a Besame mucho-t játszó rezesbanda példaértékű jelenetét). A kezdetben közkedvelt pansori-énekes családfő hiába tanítja egy életen keresztül lányát és fogadott fiát, hiába ragaszkodik körme szakadtáig e tradicionális műfajhoz, a fiú fellázad a drákói szigorral szemben, és új életet kezd a nagyvárosban, az apafigura pedig utóbb a lányával egyetemben osztozik a nyomorban és a megaláztatásban. Im nem csupán a művészpáros keserves odüsszeiájával, de a lehető leghitelesebb előadás érdekében a saját felmenője által megvakíttatott leányénekes képében is a koreai nép egyik alapvető nemzeti érzését, az ún. han-t idézi meg: azt a mély bánatot és szomorúságot, amely a huszadik század meghurcoltatásaiból fakad, a japán megszállástól (1910-45) a megosztottság keserűségén és a koreai háborún (1950-53) át egészen az autoriter katonai kormányzatokig (1961-1987). A Seopyeonje múltbéli visszapillantásokon keresztül elmesélt, nosztalgikus képekben gazdag története ekként egy ország személyes históriájának tekinthető, amelyben az elszökött, immár felnőtt fiú azért kel útra, hogy felkeresse rég nem látott testvérét, egyúttal szimbolikusan újrafelfedezve nemzete letűnt kulturális hagyatékát.

Im munkája már a bemutatásakor fogalommá vált, a közönség mellett a kritika is a keblére ölelte, emellett pedig valóságos pansori-lázat eredményezett: a koreai társadalmat a kilencvenes évek elején épp azok a kérdések foglalkoztatták, amelyeket e filmben viszontláthattak. Igen beszédes tény, hogy míg az 1993-as közhangulat piedesztálra emelte ezt az alkotást, a Seopyeonje folytatásának tekinthető, 2007-es keltezésű Ezeréves daru (천년 학) bemutatását már teljes érdektelenség fogadta a dél-koreai publikum részéről.

/A film megtekinthető április 29-én 13:30-kor az ELTE BTK Koreai Tanszékének szervezésében megrendezésre kerülő koreai nap keretében./

Szólj hozzá!

Címkék: kritikák


A bejegyzés trackback címe:

https://namhanman.blog.hu/api/trackback/id/tr181068736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.