Új sorozatot indítok culture shock címmel Gilles Poitras hatására. Ő az az úriember, aki a The anime companion című munkájában a japán animációs filmeket tisztán kulturális aspektusból vizsgálta, vagyis hogy mitől japán, milyen nemzeti sajátosságok figyelhetők meg egy-egy egészestés animében vagy sorozatban. Ennek alapján fogok néhány szabadon választott kortárs dél-koreai mozi alapján rámutatni néhány, egy nyugati kultúrkörben nevelkedett ember számára nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető koreai jellegzetességre.

-- My little bride (Kim Ho-joon, 2004): e derűs romantikus komédia alaphelyzete, hogy teljesíteni kell a haldokló nagypapa utolsó kérését, miszerint egy régi fogadalomból kifolyólag össze kell házasodnia a 15 éves unokájának a család egyik kedves ismerősét jelentő, végzős egyetemista fiúval (a mókás kényszerfrigy esetét lásd még a Marrying the mafiában). A mozi egyik érdekessége az idősek feltétlen tisztelete (konfuciánus vonás), amelynek következtében fel sem merül, hogy egy házasság-imitáció legyen a helyzetkomikum forrása. Véresen komolyan veszik a harabeoji (nagypapa) kívánságát, ami szent és sérthetetlen: a gyerekek mellett a szülők is kénytelenek elfogadni a família legidősebb férfitagjának kérését. A másik izgalmas pont a kocsiban hallható dialógus a harminc felé közeledő, hajadon hölgy és a 15 évesen már elkelt kiscsaj között: elhangzik, hogy iskolás lány immár magasabb társadalmi pozíciót foglal el a nála sokkal idősebb, ám férjezetlen hölgynél. Ez újfent rámutat arra a szigorú szocális hierarchiára, amelynek konfuciánus ideája máig meghatározza a dél-koreai társadalmat. Ennek a szabálynak a középpontjában helyezkedik el az ún. "öt kapcsolat", amely előírja a követendő magatartást vezető és beosztott, apa és fiú, férj és feleség, fiatal és idős, valamint barát és barát között.

-- Oldboy (Park Chan-wook, 2003): még mielőtt azt gondolnánk, hogy az élő polip elfogyasztása a főhős részéről nettó hatásvadászat lenne, szeretnék rámutatni arra, hogy Oh Dae-su sannakjit eszik.

-- My sassy girl (Kwak Jae-young, 2001): megannyi dél-koreai moziban láthatunk zöld színű üvegből alkoholt fogyasztó szereplőket, választásom tehát ebben az esetben önkényes: nevezett ital a soju (ejtsd: szodzsu) névre hallgat, olcsó és viszonylag hatékony (20%) elmetompító szer, bár az az igazság, hogy jómagam nem sok fiatalt láttam ilyet inni Szöulban, inkább a "menő" nyugati piákat favorizálják (Heineken, Johnnie Walker, Absolut vodka stb.). Az alkoholizálás etikettjéről sokat lehetne írni, maradjunk most annyiban, hogy a) nem illik magadnak tölteni, b) másnak mindig két kézzel töltünk (ha ez nehezen kivitelezhető, akkor a másik kezünkkel mindig alá kell támasztani könyöknél az öntő kézt), c) ha idősebbek társaságában iszunk, akkor úgy udvarias, ha a kupica felhörpintésekor kissé elfordulunk az asztaltársaságtól.