Idén filmes és zenei szempontból is összegzünk, méghozzá koreai és nemzetközi kontextusban is. A koreai filmes év nálam a tavaly még nem látott (2009. szeptemberétől) filmektől az idén még nem látható (2010 szeptemberig) alkotásokig terjed.
Az év legjobb dél-koreai filmjei
- Actresses: E J-yong (Lee Jae-yong) hat ismert hazai színésznőt mozgató, dokumentarista játékfilmje a kiterjedt koreai popkulturális referenciahálót sikerrel dekódoló és a szereplőket jól ismerő közönség számára az év egyik legragyogóbb mozija, mindenki másnak csupán egy szellemes, szórakoztató munka a képmás (filmszerep) és az aktor hölgyek valódi énjének kapcsolatáról. Egy valóban megtörtént, Vogue-os közös fotózás köré szervezi Lee e beszélgetős film nem létező cselekményét, amely a különböző generációkat képviselő, önmagukat alakító színésznők eszmecseréire és vitáira épül. A húszas Kim Ok-vin (Thirst) és a modellként is ismeretes Kim Min-hee (Asako in Ruby Shoes, Hellcats) csendes megfigyelő csupán, a prímet a két harmincas rivális (a hallyu-sztár Choi Ji-woo és a gazdag mágnástól elvált Ko Hyun-jung) párharca viszi, de szarkasztikus megjegyzéseivel a mai napig gyönyörű Lee Mi-sook (Mulberry, Untold Scandal) és a másodvirágzását élő, hatvanas Yoon Yeo-jeong (The Insect Woman, The Housemaid) is kiveszi a részét a jóból.
- A Brand New Life: A 2010-es év legnézettebb koreai mozijával (The Man from Nowhere) Dél-Korea rögvest a szívébe zárta az ország legtehetségesebb gyerekszínészét (Kim Sae-ron), ám az apró hölgy Ounice Lecomte kevesek által látott, önéletrajzi ihletésű, kisköltségvetésű függetlenfilmjében mutatta meg elsőként rendkívüli képességeit. E páratlan érzékenységű munkában egy olyan kislányt formál meg, akit az édesapja maga hagyott ott az árvaházban: e trauma feldolgozásáról és a beilleszkedés nehézségeiről szól A Brand New Life, visszafogottan, mindennemű hivalkodástól és szentimentalizmustól mentesen, nagy művészi erővel.
- Ha Ha Ha: Hong Sang-soo idén végre nyert egy komoly díjat (Cannes, Un Certain Regard), amely alighanem nem lett volna lehetséges Claire Denis zsűrielnöksége nélkül, hiszen a szíve mélyén Hong egy francia filmrendező: Eric Rohmerre jellemző csevely-filmeket készít és a Ha Ha Ha sem kivétel ez alól. A férfi-nő kapcsolat elemzését most két barát visszaemlékezéseibe ágyazza, akik felidézik azt a nyarat, amikor egymás tudta nélkül tartózkodtak ugyanabban a városban s találkoztak ugyanazokkal az emberekkel. Minden adott egy Hong Sang-soo filmhez, hiszen a mester már a Turning Gate óta ugyanazt a filmet forgatja: barátok, italozás, nők, kínos beszélgetések és ezek párhuzamba állított ismétlésfüzérei. A főhős álombéli dialógusa Yi Sun-sin admirálissal a 2010-es év dél-koreai filmes csúcsjelenete (e tekintetben csupán a The Man from Nowhere fináléjában látható késpárbaj lehet érdemi versenytárs).
- I Saw the Devil és The Man from Nowhere: Az üldöző (The Chaser) óta folyamatosan brutalizálódó koreai thrillerek pompázatos teljesítményei ezek a bosszúfilmek, amelyek képregénybe illő, papírmasé karakterekkel dolgoznak, egyszerűek, mint a lejtő és semmi újdonságot nem mutatnak fel, csak éppen hihetetlen magabiztossággal levezényelt, professzionális kivitelezésű, elemi erejű letétemények, amelyek mesterien értenek a feszültségkeltéshez és példátlan brutalitásukkal sokkolják a nézőt (az I Saw the Devilt csonkítatlan formában nem is engedték bemutatni Dél-Koreában). Ne szépítsük: hatásvadász exploitation-mozik ezek, viszont a vállalásukat pazarul teljesítik. Az I Saw the Devilben egy pszichopata sorozatgyilkos (Choi Min-sik) kivégzi a szuper kemény szuper titkosügynök (Lee Byung-hun) jegyesét, miután az utóbbi bepöccen és belemegy egy húzd meg-ereszd meg játékba a beteg elméjű mészárossal: minden egyes móresre tanítás után elengedi, majd pedig ismét lecsap rá, csak éppen még kegyetlenebb, még durvább módon. Ez az erőszak-felüllicitálás leginkább Choi Min-sik őrült zsenije miatt működik, aki Dél-Korea Robert De Niroja, egyúttal a földkerekség egyik legragyogóbb élő férfi színésze.
A The Man from Nowhere mindenekelőtt azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy egy feminin, nőiesen finom arcvonásokkal rendelkező, ún. kkotnam-ot (szó szerint: virág-férfi, vagyis szépfiú) tesz meg főszereplőnek (Won Bin, lásd Taegukgi, Mother) és egy kevés beszédű, rejtélyes múlttal rendelkező, szuper kemény szuper titkosügynököt kreál belőle, aki rendet tesz az alvilágban, miután elrabolják a zálogháza szomszédságában lakó drogfüggő (!) sztriptíztáncosnőt (!!) és annak cuki kislányát (!!!). Panel panel hátán, mégis működik, ugyanis ért a suspense-hez, nagyszerűek a harci jelenetek (Sammo Hung, Ching Siu-tung és Yuen Woo-ping állva tapsikolna) és olyan iszonyatos tempót diktál, hogy egyszer sem nézünk az óránkra a 120 perces játékidő alatt. A finálé leszámolásjelenete a heroic bloodshed leggyönyörűbb hagyományait idézi, az instant klasszikus késharcról pedig már értekeztem.
- The Housemaid: Im Sang-soo olyannyira átszabta Kim Ki-young eredeti, 1960-as alapvetését, hogy bajosan nevezhető remake-nek az idei változat: a felső-középosztálybeli családot hipergazdag arisztokratákra cseréli, a gyerekek száma kettőről egyre csökken, ráadásul az idős szolgáló képében beemel egy kulcsfontosságú figurát. A változtatások azonban azt szolgálják, hogy Kim mesterhez hasonlóan Im is egy érvényes állítást fogalmazzon meg kora társadalomról. A rendező szerint abban áll 50 év tanulsága, hogy a szerény anyagi körülmények között élő szobalányoknak ma már semmi esélyük a felemelkedésre: az egykori erőszakos csábítók védtelen áldozatokká, csereszabatos termékekké váltak a gazdagok szemében.
- Secret Reunion: Nagyon rossz szájízzel hagytam ott ezt az alkotást, mivel tökéletesen irreális, indokolatlanul hurráoptimista a befejezése, és utólag inkább erre a csalódásra emlékszik az ember, még ha addig remekül is teljesít a mozi. A 2010-es év első nagy dél-koreai filmsikerével, a Secret Reunionnal ez a helyzet: az MB-érát példásan leképező története (egy egykori észak-koreai ügynök és egy egykori dél-koreai ügynök közös vállalkozásba kezd abban a téves feltevésben, hogy a másik fél nem ismeri a személyes múltját) jeleskedik feszültségépítésben és ügyesen kihasználja a kölcsönös bizalomhiányból fakadó szituációkat, csak azt a gyáva, töketlen zárlatot tudnám feledni...
Potenciális jelöltek, amelyeket még nem láttam: The Unjust, Midnight FM, The Yellow Sea, Cyrano Agency, Bedevilled, Oki's Movie, The Recipe, A Better Tomorrow (remake), The Quiz Show Scandal
Az év legjobb filmjei
- Black Swan
- Winter's Bone
- The Kids Are All Right
- Amer
- Reign of Assassins
- Buried
- The Social Network
Az év legjobb dél-koreai albumai
- 10cm: 10cm
- Park Ki-young: Woman Being
- Standing Egg: With
- Bye Bye Sea: City Complex
- Brown Eyed Soul: Vol. 3
- DJ DOC: Vol. 7
- Winterplay: Touche Mon Amour
- Kim Yoon-ah: 315360
- Epik High: Epilogue
- 2NE1: To Anyone
- Ga-in: Step 2/4
- Nah Youn-sun: Same Girl
- BoA: Hurricane Venus
- Younha: Lost in Love
- Hwayobi: Hwayobi
Az év legjobb albumai
- Cassandra Wilson: Silver Pony
- Cee Lo Green: The Lady Killer
- Far East Movement: Free Wired
- Nikki Yanofsky: Nikki
- Lizz Wright: Fellowship
- Sara Bareilles: Kaleidoscope Heart
- Janelle Monáe: The ArchAndroid
- Kanye West: My Beautiful Dark Twisted Fantasy
- Sharon Jones & the Dap-Kings: I Learned the Hard Way
- The Foreign Exchange: Authenticity
- Girl Talk: All Day
- Raheem DeVaughn: The Love & War MasterPeace
- Caro Emerald: Deleted Scenes From The Cutting Room Floor
- Robyn: Body Talk
- Pink Martini: Joy To The World
Egyéb koreai elismerések
Az év halottja: Andre Kim
Az év sztárpárja: Shin Se-kyung és Jong-hyun
Az év kulturális kezdeményezése: Az Ask a Korean! blog koreai popzenei legendákat bemutató sorozata
Az év felfedezettjei: Kim Sae-ron és Lee Min-jeong
Az év slágere: Míg 2007-ben (Tell Me), 2008-ban (Nobody) és 2009-ben (Gee) nem volt kérdéses, mi volt az év dalszerzeménye, 2010-ről ez nem mondható el: országos hisztériát kiváltó megaslágerről nem beszélhetünk, ekként a döntésem természetesen szubjektív: nálam DJ DOC I'm A Guy Like This című agyonjátszott nyári bulislágere nyert.
Ring Ding Dong-díj: a SHINee jelentékeny agyalágyultságáról elnevezett speciális elismeréssel az év legidiótább, fantasztikus-elasztikus koreai slágerét jutalmazzuk. E rangos díjat idén vitán felül a T-ara érdemelte ki a YaYaYa című elmebajával. Érdemes beleolvasni a dalszövegbe: külön felhívnám a figyelmet a mély értelmű "Let me see ya lalalala, love me hey yayayaya", illetőleg a hasonlóképp tudós "Ya ma yo ma lova lova, yo ma yo ma supa nova" sorra. A kategória vigaszdíjasa BoA a Hurricane Venus című számával, amelyben a következő hangzik el: "Electronic manic supersonic bionic energy". Köszönjük, BoA!
Az év embere: Kim Yu-na (a vancouveri téli olimpián mutatott szenzációs teljesítménye okán)
Az év koreográfiája: Idén nem láttam olyan markáns koreográfiát, mint tavaly, ekként győzteshirdetés helyett inkább megmutatom a mindig zseniális Eat Your Kimchi blog házaspárjának kompilációját
Az év klipje: J.ae: No. 5
Utolsó kommentek