Kim Ki-duk életművének ismerői joggal nevezhetik a direktor 13. alkotását atipikusnak, hiszen a rendezőre oly jellemző motívumok egyáltalán nem lelhetők fel benne. Sehol egy társadalom peremére szorult szereplő (mint a Crocodile hullarabló antihőse, a Bad guy bűnözője vagy Az irgalmas lány és a Birdcage inn prostituáltjai), izolált helyszín (mint a Birdcage inn elszeparált bordélyháza, Az íj halászhajója, A sziget horgászbungalói vagy a Tavasz, nyár… úszó szentélye), brutális erőszakábrázolás (A sziget hírhedt, gyönyört és gyötrelmet bizarr módon összekapcsoló horgos jeleneteitől a Wild animals fagyott halas gyilkosságán át a Bad guy üveglapos durvulásáig egy tucatnyi szcéna említhető) vagy egyedi, hangsúlyos szimbólum (mint a hal a Wild animalsben és A szigetben, a víz a Tavasz, nyár…-ban, az állatok a Címzett ismeretlenben vagy éppen a lábtenisz a Coast guardban), miként kevés beszédű/néma hősökre sem bukkanhatunk. Csupán egyetlen tematikai kapocs merül fel, amely az Időt rokonítja Kim két legutóbbi, itthon is bemutatott munkájával (Bin jip -- Lopakodó lelkek, Az íj): ez pedig a férfi és a nő viszonyának vizsgálata.

Ebben a művében Kim az érzelmeket az identitás problémakörével köti össze: a külső határozza meg a személyiséget, vagy a személyiség a kinézetet? Központi kérdés ez az Időben, ahol Ji-woo és Seh-Hee kimerülni látszó kétéves kapcsolatát már csak a rutin tartja fent: a fiú (Ji-woo) unja lányt (Seh-Hee), látványosan flörtöl a nőkkel, minekután barátnője teátrális féltékenységi rohamok formájában fejezi ki nemtetszését. Seh-Hee az egymás iránti érzelmek főnixszerű újjáéledésének titkát abban látja, hogy egy plasztikai sebésszel teljesen átszabatja az arcát, hogy aztán új emberként, de a régihez megtévesztésig hasonló névvel (See-Hee) léphessen majd mit sem sejtő barátja elé (ennél drasztikusabb átverést csupán Cronenberg Pillangó úrfijában láthattunk). Persze egy idő után már a lány sem tudja, hogy a régi vagy az "új" énjét szereti-e kedvese, őrlődik múlt és jelenkori önmaga között, a szépészeti beavatkozás azonban visszafordíthatatlan, a vágyott boldogság el nem érhető, szükségszerű hát a tragédia.

Izgalmas játék elmerengeni azon, vajon miféle alkotás kerekedett volna ki az Időből, ha Kim folytatta volna bevált munkamódszerét, és csendekből, érzékeny rezdülésekből, félszeg pillantásokból, leheletfinom szimbólumokból építette volna föl moziját. Túlbeszélt, fecsegő film az Idő, amely a legrosszabb koreai melodrámák hagyományait idézi, nagyszabású érzelemkitörésekkel és hasonlóképp grandiózus megőrülési jelenettel: amit eddig pár másodperces ólomsúlyú gesztusok hordoztak, most kapnak öt perc hisztériát. Kim, aki eddig szórta a kivételesen erős vizuális metaforákat, most lusta módon más műalkotásait copy/paste-eli (lásd a szerelem egyes stációit megjelenítő szoborparkot mint kulcsfontosságú helyszínt). Írói slendriánság részéről, hogy a film utolsó harmada zavarosra sikerült, a szereplők tettei merőben motiválatlanok, illogikusak. Így válhat a párkapcsolat természetellenes felfrissítésének gondolata az időmúlás érzelemkioltó hatásának meglehetősen közhelyes vizsgálatává.

Meddő okoskodás az Időnek társadalomkritikai élt tulajdonítani, tekintve, hogy a Dél-Koreában valóban hobbinak számító plasztikai sebészet itt nem elsődleges funkcióját teljesíti, nem az arc hibáinak eltüntetéséről vagy a "tökéletes arc" létrehozásáról szól: a hősnő nem szebb, csupán más akar lenni, arra vágyik, hogy ne tudja felismerni volt és leendő barátja (nem véletlen Kim részéről, hogy nem ugyanazon színésznőt maszkírozta el, hanem egy másik aktort alkalmazott a "megújult" barátnő eljátszására). A sztori megmarad személyes síkon, és inkább szól arról, hogy ami belül működésképtelennek tetszik, azt külső beavatkozással nem lehet megváltoztatni: a csodásnak hitt átalakulás végszava harmónia helyett a totális frusztráció, majd pedig a meghasadt elme őrülete. A téma persze nem újkeletű, a megváltoztatott külcsín személyiségtorzító hatásáról már készítettek sokkal kiválóbb darabokat, elég csak Frankenheimer méltatlanul elfeledett Seconds című mozijára vagy Teshigahara –- az Idővel feltűnően sok közös vonást mutató -– sorrendben harmadik, remek Abe-adaptációjára, a Face of anotherre gondolni.

/A recenzió eredetileg a Filmvilág 2007/4. számának kritika rovatában jelent meg./