Még mielőtt abba a hibába esnénk, hogy elvakult fanatikusként a dél-koreai filmgyártás egészét istenítenénk, le kell szögeznünk, hogy természetesen középszerű és gyenge alkotások is készülnek odaát (tegyük hozzá, az évi 100 körüli mozgóképtermésbe bőséggel beleférnek az émelyítő melodrámák és a fárasztó humorú vígjátékok), de arányaiban mégiscsak rózsásabb a kép, mint mondjuk a hollywoodi mainstream esetében. E blog nyilván a pozitív oldalra próbálja ráirányítani a figyelmet, ám a D-war című kőbunkó kasszasikerről feltétlen meg kell emlékeznünk, tekintve, hogy a box-office szempontjából igen fontos film: az idei év legnagyobb koreai blockbustere, amely egyúttal a legnagyobb bevételt hozó dél-koreai filmek örök top 10-es listájába is bekerült. E nagyköltségvetésű, monstre monster-mozit alapvetően az USA közönségének elvárásához igazították, egyszerű, mint a lejtő, viszont csodásan belerobban az arcunkba; a koreai dialógok száma minimális, hisz amerikai színészemberek próbálnak a CGI-orgiában -- csekély sikerrel -- értékelhető alakítást produkálni. Példaértékű agyelfolyósításra alkalmas tömegcikk, amely egy cseppet sem különbözik a tengerentúli látványmozitól -- az eltérés leginkább financiális jellegű: míg az amerikai álomgyárban nem tíz, hanem százmillió dolláros nagyságrendben mérik az efféle cutting edge digitáliát, a szerfelett racionális dél-koreaiak fityiszt mutatnak a nagy testvérnek, és megcsinálják ugyanazt 30 millából.
Utolsó kommentek