A mainstream dél-koreai filmtől abszolút idegen, hogy a saját folklórjából merítsen (az ifjúkorában kommerciális produkciókkal kezdő, majd pedig a nyolcvanas évektől szerzői munkákkal jelentkező Im Kwon-taek számít e kultúrvonal élharcosának, lásd Sopyonje; Chunhyang), már önmagában ez a gesztus figyelmet érdemel A keserédes életet jegyző Kim Ji-woontól. A Janghwa, Hongryeon-jeon címre hallgató, több ízben vászonra vitt, rendkívül népszerű koreai népmeséből Kim azonban olyan rendhagyó, a J-horroroktól fényévekre álló, komplex pszichológiai rémtörténetet kerekített, amely joggal avatta a Két nővért a Whispering corridors-szal induló K-horror első számú, ezerszer felemlegetett mesterdarabjává. A nővérpárt halálra frusztráló mostoha ősrégi sztorijának 2003-as, merőben radikális átértelmezése elhagyja a lineáris narratívát, a gyűlöletes pótmama végrehajtóiként tevékenykedő fiúgyermekeket és a becsületes igazságosztóval megtámogatott, reménykeltő zárlatot, és egy bűntudattól meghasadt elme megbízhatatlan szűrőjén keresztül láttatja az eseményeket, a valóság és képzelet határán egyensúlyozva, a hagyományos időkezelés szabályaitól mentesen. Kim intenzív nézői figyelmet igénylő, imponálóan intelligens kirakósjátékában a borzalom forrását elsősorban nem a hétköznapokba beszivárgó természetfeletti jelenti (mint a J-horrorokban általában): a horror itt a befejezésben felfedett traumatikus élmény feldolgozásának hiányából fakad. A gyönyörű hommage-okkal (Ringu, Audition) dolgozó, kézműves igényességű remekműben az Oldboyhoz hasonlóan egyetlen fatális momentum elegendő ahhoz, hogy a főhős karaktere végérvényesen elkárhozzon: Oh Dae-su kíváncsi pillantásának jelen esetben egy gyűlölettel teli dialógus felel meg az idősebbik testvér és a család életét megmételyező szerető között.