Idén több szempontból is összegzünk, az elmúlt két évtől eltérően azonban kizárólag koreai kontextusban.
Az év 10 legjobb dél-koreai filmje (minimális csalással, azaz néhány kései 2008-as film is fog szerepelni, amelyet csak 2009-ben tettek hozzáférhetővé dvd-n; a másik hozzáfűznivalóm, hogy szeptemberig bezárólag látom be az évet, mivel az annál később bemutatott filmek Dél-Koreán kívül egyelőre még nem férhetőek hozzá):
- My dear enemy: A My dear enemy egy finomra hangolt, rezdülésekből építkező, intim road movie, amely egy egészen érdektelen premisszát tölt fel egészen érdekfeszítő tartalommal. A rendező kezdésnek egy feltűnően hosszú, több mint három perces beállítással vicceli meg a nézőt (a végtelennek tűnő kocsizás újabb és újabb karaktereket mutat be, ekkor még nem tudni, ki lesz a film főhőse), de ezek után rögtön tisztázza a konfliktust: egy negyvenes nő a jó tíz évvel fiatalabb ex-barátját keresi fel a lóversenypályán, hogy fizesse vissza neki a 3 millió wonos kölcsönét. Az első pillanattól kezdve nagy játékosnak tetsző, karizmatikus férfi természetesen nem rendelkezik ennyi készpénzzel, ezért aztán felkerekedik az egykori pár, hogy a kiterjedt kapcsolatokkal bíró adós hitelt kérjen az ismerőseitől, volt szeretőitől és családtagjaitól, kiegyenlítve ezzel korábbi tartozását. A feltűnően tehetséges Lee Yoon-ki negyedik nagyjátékfilmje két homlokegyenest eltérő mentalitású főszereplőt tár elénk, akik kocsival, busszal, metróval és gyalogosan barangolják be Szöult: egy kevés beszédű, zárkózott és pesszimista nőt, valamint egy kommunikatív, szertelen és javíthatatlanul optimista férfit – kettejük dinamikája képezi a mozi alapját. Pazar élethelyzetek, remekül megfestett mellékszereplők, kellemes jazzmelódiák, de mindenekelőtt a főhős tandemet megformáló Ha Jung-woo (Az üldöző sorozatgyilkosa) és Jeon Do-yeon (lásd az idei koreai filmhéten bemutatott Secret sunshine-ban) briliáns játéka avatja a My dear enemy-t a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetésévé. (via)
- My friend & his wife: A dél-koreai nemzetiségű Shin Dong-il ellen jószerivel minden összeesküdött: hiába rendezett két kiemelkedő nagyjátékfilmet (Host & Guest, My friend & his wife), alkotásai elhasaltak a mozikasszáknál, érdemi publicitás hiányában pedig a DVD-kiadások sem jutottak el kellő mennyiségű nézőhöz. Méregerős, karakterközpontú munkái márpedig jóval többet érdemelnek ennél, a My friend & his wife példának okáért valamennyi regiszteren mesterien játszik: bensőséges, háromszereplős kamaradráma, amely egy családcentrikus, áldozatkész szakács, annak fodrász felesége és egy kőgazdag, törtető bróker egymáshoz fűződő kapcsolatát mutatja be, a téma egyszerűségéhez idomuló puritán formában. A játékidő első felében a sorkatonaság alatt örök barátságot fogadó két férfi mindennapi életéről kapunk részletes képet, egy szerencsétlen tragédia azonban derékba töri a házaspár életét, és felforgatja a triumvirátus egymáshoz fűződő kapcsolatát: a szakács börtönbe vonul a bróker helyett, a tőzsdei üzletkötő pedig viszonyt kezd legjobb barátja feleségével. Shin mindent ráhagy a három nagyszerűen teljesítő színészember dinamikájára; súlyos morális kérdésekről értekező, allegorikus története letaglózó erejű látlelet az emberi természetről. (via)
Breathless: Yang Ik-joon minimálköltségvetésű debütáló munkája a kiemelkedő évet záró dél-koreai függetlenfilmek talán legjobbika: egy olyan világba kalauzol, ahol a kommunikáció kizárólag szitokszavakra és ökölcsapásokra korlátozott. Ilyen közegbe helyezi a saját maga által megformált pénzbehajtó verőember és egy hasonlóképp zűrös családi háttérrel rendelkező iskoláslány különös barátság-történetét, amely, legyen bármilyen didaktikus, az év egyik legmeghatóbb, legérzékenyebb moziját eredményezi.
Like you know it all: Hong Sang-soo olyan egyenletes színvonalon dolgozik, mint senki más a világon: minden filmje ugyanarról szól, férfiak és nők közötti találkozásokról és beszélgetésekről, formanyelvileg puritán, ám általában trükkös (döntően párhuzamokra, belső szimmetriákra épülő) narratív szerkezetben elmesélve. Jelen munkája a Woman is the future of man önreflektív hagyományát követi (művészfilm-rendező főhős, amelyet Hong állandó színésze, Kim Tae-woo játszik), amelynek első fele ráadásul egy koreai filmfesztiválon játszódik, hogy aztán a második, Jeju szigetét helyszínül választó etapban megismétlődhessenek a korábbi kínos, nézői szemszögből azonban szerfelett mulatságos epizódok.
Possessed: A legjobb dél-koreai horror a Két nővér óta. X itt írt róla egy szépet.
Mother: Bong Joon-ho nem rendez mást, csak remek műveket és remekműveket: a Mother a Memories of murderrel egyetemben az utóbbi csoportba sorolható. Idei mesterdarabja a történetmesélés magasiskolája, amelyben a mindenre elszánt címszereplő azt próbálja bizonyítani, hogy nem a gyengeelméjű fia volt a filmbéli kegyetlen gyilkosság tettese. Míg A halál jele és A gazdatest szintetizálta Bong mániáit (társadalomkritikus hangvétel; felderítés, nyomozás), a Motherben különválnak és két szabályos egységet alkotnak e motívumok: a mozi első fele dermesztő szatíra (cserbenhagyásos gázolást elkövető, golfozó szupergazdagok + doumikkal enyelgő sztárügyvéd a noraebangban -- éjfekete humorral aláhúzott, hihetetlenül pontos gyomrosok ezek), a játékidő második részében pedig a magándetektívvé átvedlett anyafigura kísérli meg rekonstruálni az eseményeket.
Castaway on the moon: Az év koreai vígjátékában Jeong Jae-yeong parádézik a sikertelen öngyilkossági kísérletet elkövető, eladósodott kisember szerepében, aki a Han folyóba veti magát, ám a megnyugvást hozó mennyország helyett egy lakatlan szigeten találja magát (vö. Számkivetett, csak színtisztán a komikumra kihegyezve). Utóbb egy olyan hölgy is bekapcsolódik a történetbe, aki három éve nem mozdult ki a szobájából (vö. hikikomori), csak hogy átfordulhasson a mozi egy zavarbaejtő romantikus komédiába (kommunikációs viszontagságok, egymásra utaltság). Idén ezen a frenetikus letéteméyen röhögtem a legtöbbet.
Bandhobi: Shin Dong-il legfrissebb alkotása korántsem tökéletes: erőteljesen zsúfoltnak és didaktikusnak vélem, de még így is vitán felül az év leginkább előremutató, progresszív szemléletű munkája. 2009 egyik különlegessége koreai filmes szempontból az volt, hogy az MBC egy olyan sorozatot sugárzott (Tamra, the island), amelyben első ízben volt egy külföldi (az egyik) főszereplő. Ezt megelőzően, júniusban azonban akadt két kisköltségvetésű dél-koreai független film, amelyek külföldieket (ráadásul nem egy francia szépfiút, hanem bangladesi illegális munkásokat) szerepeltettek. Ha a Where is Ronny... úttörőnek nevezhető a tekintetben, hogy mélységet ad egy koreai és egy nem-koreai közötti barátságnak, akkor a Bandhobi egyenesen forradalmi jelentőségű: itt egy -- a Where is Ronny-ban is feltűnő -- bangladesi fiatalember nemhogy összebarátkozik, de egyenesen beleszeret egy koreai középiskolás lányba. Bangladesi munkás csókolózik egy 17 éves kiskorúval: érezzük a tabusértő jelleget, ilyet még nem mutattak a koreai filmvásznon. Ugyanakkor balgaság lenne öncélú, polgárpukkasztásra kifuttatott mozinak nevezni a Bandhobit: Shin szociálisan érzékeny munkája kíméletlenül bírálja a koreai társadalmi berendezkedést (hol direkt, hol szimbolikus módon: azért az nem akármi, amikor a csaj egy MB2 névre hallgató szexuális szolgáltatóipari egységben kap munkát - az elnevezés a jelenlegi koreai elnökre utal, ahol az MB jelentése Myung-bak, míg a 2 (koreaiul: i) az elnök vezetéknevére (Lee, ejtsd: I) utal)). Vélhetően nem is tudtam felfejteni minden rétegét, X több érdekességet talált, érdemes elolvasni.
Daytime drinking: a lista utolsó két tételén már nagyon kellett gondolkodnom, úgy tűnik, nem láttam idén 10 jó szívvel ajánlható, kiemelkedően erős koreai filmet. A Daytime drinking a független filmek sorát erősíti, amely egy fiatalember Gangwon tartományba tett, félreértésekkel és más kellemetlenségekkel teletűzdelt, balul elsült kirándulását regéli el, méghozzá igen humoros formában. Sajnos jóval hosszabb a kelleténél, idővel elveszti a lendületét és gyakorlatilag érdektelenségbe fullad: részletmegoldásaiban azonban kiváló.
Treeless mountain: a visszafogott, melankolikus In between days-zel bemutatkozó Kim So-yong idei nagyjátékfilmje a lehető legcsupaszabb, dokumentarista formába csomagolja a mágikus realizmust: a lelécelt édesapa felkutatására felesküdött édesanya az önző, alkoholista nagynénire bízza négy és hétéves kislányát, és azzal az ígérettel hagyja el csemetéit, hogy azon a napon fog visszatérni, amikor a malacperselyt teljesen megtöltik apróval a lányok. A rendezőnő is magára hagyja a kicsiket, hadd improvizáljanak: szöcskéket pirítanak, hogy azokat eladva érmékhez juthassanak, majd mikor a kishúg rájön arra, hogy az 500 wonost be lehet váltani kisebb címletekre is, kicserélik az összes pénzüket 100 wonosra, hogy minél hamarabb tele legyen az a fránya persely. A szentimentalizmus csapdáját bámulatos ügyességgel elkerülő Treeless mountain a legjobb pillanataiban színtiszta költészetté nemesül: bepillantást enged két magányos, ám életrevaló, eszes kislány csodavilágába.
Potenciális jelöltek, amelyeket még nem láttam: Aeja, Paju, Actresses, Season of good rain, Dance of time, Fly penguin, Good morning president, Old partner
Az év koreai lemezei:
- Infinity of Sound: In Dreams Volume 1.
- Drunken Tiger: Feel gHood Muzik -- The 8th wonder
- E.via: A. K. A. Happy E.vil
- Winterplay: Hot summerplay
- Clazziquai: Mucho Punk
- Big Queens: Hot Debut Album
- Epik High: [e]
- Loveholics: In The Air
- Rumble Fish: One Sweet Day
- Leessang: Hexagonal
- Casker: Your Songs
- Younha: Growing Season
Az év halottai: Roh Moo-hyun, Kim Dae-jung
Az év felfedezettjei: Kim Kkot-bi, Baek Jin-hee
Az év legviccesebb popkulturális híre: a T-ara lánybanda és a wc-papírgyártó cég esete. Folytatás itt.
Az év cukisága: Wang Seok-hyeon (a tavalyi év végén bemutatott Speedy scandalban szupersztárrá avanzsált kiskölyök): Nuna song. Az sem baj, hogy nem tud énekelni.
Az év giccse: IU -- Boo. Az ízléstelenség tökéletessége. Hibátlan műalkotás:)
Az év visszatérései: Park Jin-young (lassan negyven, de még mindig hihetetlenül cool és brutális munkabírása van: lásd az új szerzeményét) és Ivy (új album + egy leheletfinom szimbolikájú sláger).
Az év slágere: természetesen a Gee.
Az év koreográfiája: megosztott díjat hirdetünk: Brown Eyed Girls: Abracadabra (legendás csípőmozgás); Kara: Mister (legendás húzentrógeres üleprázás, csak hogy precízek legyünk: 엉덩이춤); Super Junior: Sorry Sorry (legendás magyar néptáncelemek).
Az év emberei: Lee Byeong-heon és Rain (sikeres hollywoodi debütálásuk okán)
Az év legviccesebb tévéshowja: az SBS csatorna Star King című műsorának alábbi epizódja, amelyben Bob Sapp, a 150 kilós MMA-harcos találkozik a Kara 40 kilós pöttöm pannáival, hogy -- többek között -- együtt prezentálják az év egyik koreográfiáját (lásd fentebb).
Utolsó kommentek