Alig néhány hónappal a Rejtett napfény (Secret sunshine) koreai premierje után Szöulban fuvarozott az egyik koreai ismerősöm édesanyja: valahogy a filmekre terelődött a szó, kérdezte, láttam-e már Lee Chang-dong fentebb említett új moziját. (Akkoriban még egyetlen szöuli filmszínház sem vetítette angol felirattal a kurrens hazai mozgóképeket, hogy is láthattam volna.) "Mindenképpen nézd meg, mert nagyon koreai!" -- szólt az érdekfeszítő imperatívusz.
Úgy hiszem, ebben lehetne megragadni a második dél-koreai filmhét lényegét és legfőbb érdemét: programjának színvonala ugyan elmaradt a két évvel ezelőtti méregerős kiadástól, azonban szinte valamennyi alkotás közelebb vitt e kevéssé ismert ország kultúrájának megismeréséhez, alapvető nemzeti karakterének megértéséhez. A Rejtett napfény például, meglehet, hogy Dél-Korea egyik megkerülhetetlen szerzői rendezőjének legkevésbé sikerült opusza, de a hangsúlyos keresztény tematika, no meg a főhősnőt bénítóan hitelesen megformáló Jeon Do-yeon játéka miatt mégis érdemes az európai néző figyelmére. (Vajon hányan tudták, hogy a távol-keleti térségben a Fülöp-szigetek mellett Dél-Koreában létezik a legtöbb keresztény – döntően protestáns – gyülekezet?) A Mesterszakács (Le grand chef) a többi délkelet-ázsiai konyhaművészethez viszonyítva brutálisan alulreprezentált koreai gasztronómia szerfelett tetszetős demóanyaga: más érdeme nemigen van, viszont tegye fel a kezét, aki e népszerű manhwából (koreai képregényből) készült pehelykönnyű szakácsverseny megtekintése után nem akart rögtön egy koreai étterembe rohanni (Pesten több is akad, rá lehet keresni). Az Életünk legszebb pillanatai (Forever the moment) 2008 első komoly filmsikere volt odaát (az idei Titanicon vetített Az üldöző volt a második), imádták a hazai kézilabdás hölgyek életét mindkét oldalról (vérprofi sportoló vs. esendő magánember) bemutató mozit: nálunk ismét csak annyiból izgalmas, hogy roppant precízen dokumentálja a koreai nők helyzetét a máig szigorúan patriarchális alapon működő, tekintélyelvű konfuciánus társadalomban (e tekintetben kivált a csapat idős elnökét szerepeltető jelenetek szenzációsak: a női edzőt például azzal az indokkal meneszti, hogy elvált – ez a mai napig súlyos stigmának számít a konzervatív Dél-Koreában).
A tíz bemutatott munka között azért akadt két olyan letétemény, amelyek a saját jogukon voltak remekművek. Ezek egyike nem ismeretlen Magyarországon: A halál jele (Memories of murder) néhány éve már megjelent DVD-n (igaz, kis kiadó gondozásában, minimális példányszámban – ma már sajnos nem is kapható), mégis üdítő volt gyöngyvásznon látni az új évezred dél-koreai filmművészetének egyik megkerülhetetlen mesterdarabját, amely egy detektívpáros kudarcba fulladt nyomozásának letaglózó erejű, fatalista krónikája. A másik hibátlan mozi a melodrámákra szakosodott Hur Jin-ho alkotása volt (Augusztusi karácsony), amely fogta a zsáner egyik markáns alapszituációját (halálos betegség), és a műfaj valamennyi kliséjét lerázta róla: végletes érzelmek helyett végletesen letompított érzelmeket ábrázol, hasonlóképp lecsupaszított formai eszközök segítségével. A végeredmény egy szuperérzékeny, rezdülésekből építkező, rendkívül kifinomult szerelmesfilm – Douglas Sirk minimalista hasonmása Dél-Koreában született újjá.

/A fesztiválbeszámoló eredetileg a Mozinet magazin 2009/07-08. összevont számában jelent meg./