namhanman, a Korea-fan

Több romanizáció is létezik, én a két legismertebbről szeretnék szólni: az elméletileg 1984 és 2000 között használt McCune-Reischauer rendszerről (Észak-Koreában a mai napig ezt használják, de Dél-Koreában is vannak még követői, az angol nyelvű Korea Times például csupán 2006-ban tért át az új átírásra) és a 2000-től használatos, újragondolt latin betűs átírásról. (A Yale egyetem által kidolgozott rendszert most hanyagolnám, mert nagyon ritkán használják, lényegében csak nyelvészek által ismeretes.)

A McCune-Reischauer rendszernek meglátásom szerint az a legnagyobb érdeme, hogy a koreai fonetikával köszönőviszonyban sem álló laikusok számára is megadatik a lehetőség, hogy igen pontosan kiejtsenek egy-egy koreai szót vagy kifejezést -- akár már első ránézésre. Köszönhető ez leginkább azoknak a hangsúlyvesszőknek és felülvonásoknak, amelyek mankóul szolgálnak a helyes artikulációhoz (nem véletlen, hogy egyes nyelviskolákban máig ezt az átírásmódot részesítik előnyben). Ezzel azonban a legnagyobb hátulütőjét is elmondtuk: felettébb problémás és időigényes a számítógépen történő megjelenítése.

Az újragondolt verzió orvosolta ezt a problémát, és a lehető legjobban leegyszerűsítette a rendszert (a kritizálói szerint túlságosan is), ami így már bármely latin betűs billentyűzeten könnyedén használható. Az az öröm azonban már nem érheti a külföldieket, hogy elsőre helyesen visszamondjanak egy szót, ugyanis itt jelöletlenek maradnak a szótag elején, közepén és végén más és más hangot produkáló zöngés-zöngétlen mássalhangzópárok. Pusanból így lesz Busan, Taeguból Daegu, Kwangjuból Gwangju (koreai városneveket mondtam most). A McCune-Reischauer szisztémában aposztróffal nyomatékosított, hehezetesen ejtett mássalhangzók (erőteljes "h"-t kell melléejteni) egyszerű zöngétlen mássalhangzókká redukálódnak (p'-ből sima "p"; k'-ból sima "k"), míg a szótagkezdő mássalhangzók esetében kivétel nélkül a zöngés változat dukál (a "p" helyett "b", lásd Busan esetét, amit azonban "Puszán"-nak kell ejteni). A felülvonásokat itt két betű együttesével helyettesítik, így lesz ŭ-ből "eu", ŏ-ból "eo". Egyedül a dupla mássalhangzók írása marad változatlan (lásd a népszerű koreai rajzfilmsorozatot, a Puccát, aminek helyes átírása mindkét rendszerben megegyezik: Ppukka).

És akkor elérkeztünk a legfrusztrálóbb problémánkhoz: a koreai nevekre mindezen szabályok nem vonatkoznak, mindenki úgy írja át a nevét latin betűsre, ahogyan csak akarja. Így lehet az, hogy "Lee" lesz az I-ből, "Park" a Bakból (2000-ig: Pak) és "Choi" a Choe-ből, és ezért van az, hogy a puszta átírás alapján nem tudjuk helyesen kiejteni Kim Ki-duk nevét, amely az új rendszerben egyébként Kim Ki-deok lenne...

 Az 1982-es születésű Son Ye-jin generációja egyik legfigyelemreméltóbb üdvöskéje, aki nem csupán kivételes szépségével tűnt ki kortársai közül: legnagyobb erénye, hogy tehetsége szabadon konvertálható -- nem csupán vegytiszta komikaként jeleskedik (Crazy first love, Art of seduction), de a drámai szerepekben is kivételesen erős jelenléttel bír (A moment to remember, April snow), ekként pedig joggal válhat kedvenccé a koreai filmek szerelmeseinek körében.

Galéria

Bizonyára már a filmkedvelő közönségnek is feltűnt, hogy egyes vezetéknevek nagyobb gyakorisággal fordulnak elő a kedvenc koreai színészek/színésznők és rendezők esetében, akárcsak a magyarban a mesterségeket jelölő családnevek a Kovácstól a Fazekason át a Szabóig. Dél-Koreában az egyes klánok elnevezései öröklődtek tovább (és itt akkor most tekintsünk el az egyes mongol nevek átvételétől és az 1910 és 1945 között lejátszódó könyörtelen japánosítástól, amely többek között a koreai nevek eltörlésében is megmutatkozott): a teljes lakosság 45%-át hívják Kimnek (21%; jelentése: arany; ejtsd: Kim), Lee-nek (15%; jelentése: szilva; ejtsd: I) vagy Parknak (9%; jelentése: tök; ejtsd: Pák). A negyedik legtöbbször előforduló vezetéknév a Chung (ejtsd: Csang, zárt "a"-val), az ötödik pedig a Choi (ejtsd: Csoé).

Mint látható, a családnév rendszerint egy szótagból áll, míg a keresztnév kettőből. Igen ritkán, de előfordul, hogy a családnév két szótagos (ezzel bohóckodik több ízben is a See you after school című 2006-os mozi főszereplője, Namgoong Dal), és az sem kizárt, hogy a keresztnév egy (Kim Gu) vagy három szótagos (Yeon Gaesomun) legyen.

Végezetül pedig tartsunk egy felolvasóestet, ahol helyesen kiejtünk néhány fontosabb direktornevet (az egyes átírásrendszerekről majd egy későbbi posztban feltétlen megemlékezünk):

- Park Chan-wook (Pák Cshán-uk; igen, v nélkül!)

- Jang Sun-woo (Csáng Szan-u, zárt "a"-val, szinte már "o")

- Bong Joon-ho (Pong Dzsun-ho; szótagkezdő mássalhangzóknál a zöngés/zöngétlen párból mindig a zöngétlent ejtjük!)

- Kim Ki-duk (Kim Ki-dak, zárt "a"-val, ami már szinte "o")

- Kim Ji-woon (Kim Dzsi-un)

- Lee Chang-dong (I Csáng-dong)

- Hong Sang-soo (Hong Száng-szu)

- Kang Je-gyu (Káng Dzsé-gju)

- Im Sang-soo (Im Száng-szu)

- Im Kwon-taek (Im Kvon-tek)

- Ryoo Seung-wan (Rju Szüng-ván)

Azt különösebben nem kell ecsetelni, hogy a milyen irdatlanul népszerűek Dél-Koreában a nemzet huszadik századi történelmét felemlegető történetek a koreai háborútól (Taegukgi; itthon a Harcosok szövetsége címmel jelent meg DVD-n) a Kim Il-sung meggyilkolására trenírozott speciális egység históriáján át (Silmido) az 1953-es panmunjeomi fegyverszünet óta a levegőben lévő, fenyegető vörös veszedelemig (Shiri). A sor egy újabb taggal bővült az 1980-as gwangjui mészárlást dramatizáló, nem meglepő módon brutálisan sikeres May 18 képében. Íme a trailer.

A kitűnő aeonflux blogról idézem a Cornerfilm sajtóközleményét:

"Kedves Filmbarátok, "Bosszú"-ra várók!

Örömmel jelenthetjük be, hogy az Odeonnal, illetve az Odeon-Lloyd mozival közösen 11.22-től műsorra tűzzük a Mr. Vengeance - A bosszú ura és a Lady Vengeance - A bosszú asszonya című filmeket az Odeon-Lloyd moziban. A korlátozott ideig tartó vetítés-sorozat fesztiválkópiáról történik, azaz nem DVD-ről, ellenben laptopról vetített felirattal. A bosszú ura Magyarországon először 18:45-kor lép fel a vászonra, míg A bosszú asszonya 21:00-kor követi. A vetítés időpontjairól bővebb tájékoztatást a port.hu és az odeon-lloyd.hu oldalakon találhattok. Jó szórakozást!

Üdvözlettel: CORNERfilm"

Emberek, irány a mozi!

Az 1982-es születésű, több mint szembarát Kim Ah-jung (más átírás szerint: Kim Ah-joong) az új dél-koreai mozi legfrissebb felfedezettje, karrierje az utóbbi két esztendőben futott fel, előbb a When romance meets destiny bájos romantikus komédiájában tűnt fel egy emlékezetes mellékszerep erejéig, majd pedig a 200 pounds beauty című 2006-os mozi címszerepében, amely eddigi legnagyobb sikerét is jelentette. E langymeleg box-office nagyágyúban megvetett, túlsúlyos énekesnőből hibátlan testű, gyönyörűséges dívává szabattá át magát -- ezen alakításáért egyébként idén elnyerte az Oscar-díj koreai megfelelőjét jelentő Grand Bell-díjat a legjobb színésznő kategóriájában. Modellként is ismeretes, koreai televíziós sorozatok, reklámok visszatérő vendége.

Galéria

Emlékeztek a kattant csajra (Park Ji-a) a The coast guardból? És a nomád csávóra (Chang Chen) a Tigris és sárkányból? Ők a főszereplői Kim Ki-duk 14. nagyjátékfilmjének.

A monomániás, Dél-Koreában reinkarnálódott Douglas Sirk (Hur Jin-ho) új mozija.

Közeleg az esztendő vége, lehet készíteni a mozis best of listákat, ám mi rögvest előre tekintünk, és sorra vesszük a legjelentősebb dél-koreai képalkotók bemutatásra váró munkáit.

Míg az európai filmes modernizmus két tajvani mestere (Hou Hsiao-hsien, Tsai Ming-liang) nemzetközi szinten igen komoly reputációnak örvend, Dél-Korea szerzőzsenije, Antonioni és Rohmer távol-keleti unokája széles körben abszolút ismeretlennek mondható (itthon végképp, pedig a Titanicon vetítésre került a Woman is the future of man című alkotása). Hong Sang-soo sorrendben nyolcadik, ám első HD-re forgatott nagyjátékfilmje, a Night and day egy Franciaországba menekülő, negyvenes éveiben járó festő viharos életébe enged majd bepillantást (a címnek semmi köze a népszerű Cole Porter-nótához).

Alighanem Kim Ji-woon Dél-Korea legnehezebben beskatulyázható zsánerfilmese, készített már fekete komédiát (The quiet family), az Office space párdarabjának tekinthető egzisztencialista szatírát (The foul king), melankolikus horrort (A tale of two sisters) és bámulatos szépségű neo-noirt (A bittersweet life). 2008 első felének legnagyobb durranása vélhetően a The good, the bad and the weird címre hallgató Leone-parafrázis lesz, amely Korea japán megszállásának idejére, a '30-as évek Mandzsúriájába helyezi  vérbő, egy kincset rejtő térkép megkaparintásáról szóló történetét. A címszerepekben olyan színészhéroszokat köszönthetünk majd, mint Jung Woo-sung (The good; Musa), Lee Byung-hun (The bad; A bittersweet life) és Song Kang-ho (The weird; The host).

Park Chan-wookot, az Oldboy és a Bosszú-trilógia (lásd előző post) szerzőjét bizonyára nem kell bemutatni a magyar közönségnek, a tálentumban és szakmai hozzáértésben egyáltalán nem szűkölködő kortárs dél-koreai rendezőgeneráció egyik legkiválóbbikáról beszélek, aki jövőre egy rendhagyó, melodrámába oltott vámpírfilmmel fog előrukkolni, amely jelenleg az Evil live címet viseli. Főszerepben a JSA és a Secret sunshine kiválósága, Song Kang-ho. Park emellett még a New York, j'taime című nemzetközi szkeccsfilmben is elvállalt egy epizódot olyan nevek mellett, mint Andrej Zvjagincev, Fatih Akin, Mira Nair és Wang Xiaoshuai.

Úgy hiszem, a Barking dogs never bite, Memories of murder és a The host alkotója, Bong Joon-ho sem szorul különösebb méltatásra: noha életműve mindössze az előbb elsorolt egészestés mozikból áll, ezek elképesztő kritikai- és közönségsikereinek köszönhetően ő is bekerült a legtöbbször emlegetett dél-koreai direktorok közé. Miként Park Chan-wook, jelenleg ő is egy szkeccsfilmen dolgozik, csak éppen egy 5 perces kisfilm helyett egy fél órás művet várnak tőle. A Tokyo! című opusban Bong Japán egyik súlyos társadalmi problémáját, a hikikomori jelenségét járja majd körül, amelyben a film (anti)hőse hirtelen belezúg egy pizzakihordó lányba, minekután kénytelen lesz megszakítani önkéntes szobafogságát a hölgy felkeresése érdekében. Következő nagyjátékfilmje, az Anya munkacímet viselő alkotás forgatása 2008-ban kezdődik el, s cselekménye egy olyan anyáról fog szólni, aki a gyilkossággal vádolt fiát igyekszik majd megmenteni -- vajon találunk majd hasonlóságokat Naruse és Pudovkin azonos című munkáival?

Vegyétek, vigyétek addig, amíg el nem fogy.

Érthető és élvezhető-e a Casino Royale, ha nem ismerjük a texas hold 'em póker játékszabályait? A válasz egy kategorikus igen, a képlet pedig Choi Dong-hun noir-színezetű míves gengszterfilmjére is alkalmazható, ahol a hwatu nevet viselő koreai kártyajáték áll a történések középpontjában. A femme fatale narrálásában ismerkedünk meg a nővére pénzét eljátszó naplopó senkiházi életével, aki egy visszavonult szerencsejáték-nagyágyú patronálásával furmányos zsugássá érik, hogy aztán igen komoly összegeket húzzon le nemcsak egykori önmagához hasonló véramatőr szerencsétlenekről, hanem jelentős tőkével rendelkező újgazdagokról és nehézsúlyú bűnözőkről is. A cselekmény motorja nem holmi személyes vendetta vagy világraszóló szerelem, hanem a mérhetetlen pénzéhség, amely életfilozófia legkirívóbb képviselője a kizsákmányolás nagymesterének tekinthető végzet asszonya a bámulatosan nagyszerű Kim Hye-soo megformálásában, aki tovább gazdagítja a tehetséges fiatal dél-koreai színésznők amúgy is megdöbbentően hosszú névsorát (Son Ye-jintől Jeon Do-yeon-on át Kim Ji-soo-ig megannyi aktorhölgy említhető).

A mozi in medias res indít, múlt és jelen idősíkjai között szörfölünk elsőre meglehetősen nehezen dekódolható módon, ám a későbbiekben letisztul a narratíva, csupán a hol szövetkező, hol szétváló férfi-női tandem cselekményszálait váltogatja a direktor feszesre vágva, remek érzékkel. Így valósulhat meg az, hogy hiába számlál 140 percet az alvilági szerencsejáték intrikával és hátbaszúrással sormintázott világának nagy formatudatossággal megkomponált, elegáns meséje a kitűnő ritmusnak, a precízen átgondolt, jól megírt forgatókönyvnek, és a magasan az átlag felett teljesítő színészembereknek köszönhetően tragikus gyorsasággal elpereg. Nem terhelik az odaát alapzsánerként funkcionáló melodráma látványos túlzásai és végletes érzelmei, miközben a kortárs dél-koreai mozira jellemző kóros epilóguskényszer béklyóját is nagyvonalúan ledobja magáról -- a Heo Young-man képregényéből (manhwa) készült Tazza csúcsminőségű, kimagasló celluloid-letétemény, a tavalyi esztendő egyik legerősebb gengszterfilmje.