namhanman, a Korea-fan

Ez alapján (is) az idei év legjobb filmjei között lesz a helye.

Ez azért nem akármi. Kérem szépen egy nagyon korrekt cikk jelent meg A palota ékköve magyar sikeréről, amely -- mint már magam is mondottam -- rámutat arra, hogy az m1 főműsoridőben megismétli a teljes szériát. Az írás itt olvasható (nem mellékesen a hancinema is leközölte).

-- május 20-án megjelent DVD-n Az irgalmas lány (Samaria), vegyétek, vigyétek.

-- most Cannes-ban volt a premierje Kim Ji-woon új mozijának, a The good, the bad and the weirdnek, Dél-Koreában júliusban mutatják be, a nyár legnagyobb durranása lesz, ez már borítékolható, a Variety-s Derek Elley is dicsérte. Bízom benne, hogy még augusztusban is játszák majd, amikor kimegyek Szöulba (aug. 21.). (Az idei év eleje óta egyébként az egyik fővárosi multiplex angol feliratos kópiával is vetíti a jelentősebb dél-koreai filmeket.)

-- a szöuli látogatásomról: a bloghoz kapcsolódó témákról természetesen meg fogok emlékezni, lesz majd bejegyzés a vadonatúj koreai filmmúzeumról (ajánlom a Korean Film Observatory legfrissebb, 26. számának kapcsolódó cikkét is), valamint a zseniális szöuli cinematheque-ről, amely májusban underground japán mozikat vetített (Wakamatsu Kojitól Terayama Shujiig), most júniusban pedig egy szolid tajvani filmfeszt veszi kezdetét, hasonlóképp kitűnő alkotásokkal. Csillagos ötös hely.

-- mióta megírtam A palota ékkövés postot, a napi oldalletöltések száma stabilan 100 fölött van, volt egy nap, amikor 202-en látogatták meg a blogot. Nekik szeretném mondani, hogy most már 100%, hogy az M1 megismétli a sorozatot az esti műsorsávban. Köszönet a sok kattintásért és a kommentekért!

A mainstream dél-koreai filmtől abszolút idegen, hogy a saját folklórjából merítsen (az ifjúkorában kommerciális produkciókkal kezdő, majd pedig a nyolcvanas évektől szerzői munkákkal jelentkező Im Kwon-taek számít e kultúrvonal élharcosának, lásd Sopyonje; Chunhyang), már önmagában ez a gesztus figyelmet érdemel A keserédes életet jegyző Kim Ji-woontól. A Janghwa, Hongryeon-jeon címre hallgató, több ízben vászonra vitt, rendkívül népszerű koreai népmeséből Kim azonban olyan rendhagyó, a J-horroroktól fényévekre álló, komplex pszichológiai rémtörténetet kerekített, amely joggal avatta a Két nővért a Whispering corridors-szal induló K-horror első számú, ezerszer felemlegetett mesterdarabjává. A nővérpárt halálra frusztráló mostoha ősrégi sztorijának 2003-as, merőben radikális átértelmezése elhagyja a lineáris narratívát, a gyűlöletes pótmama végrehajtóiként tevékenykedő fiúgyermekeket és a becsületes igazságosztóval megtámogatott, reménykeltő zárlatot, és egy bűntudattól meghasadt elme megbízhatatlan szűrőjén keresztül láttatja az eseményeket, a valóság és képzelet határán egyensúlyozva, a hagyományos időkezelés szabályaitól mentesen. Kim intenzív nézői figyelmet igénylő, imponálóan intelligens kirakósjátékában a borzalom forrását elsősorban nem a hétköznapokba beszivárgó természetfeletti jelenti (mint a J-horrorokban általában): a horror itt a befejezésben felfedett traumatikus élmény feldolgozásának hiányából fakad. A gyönyörű hommage-okkal (Ringu, Audition) dolgozó, kézműves igényességű remekműben az Oldboyhoz hasonlóan egyetlen fatális momentum elegendő ahhoz, hogy a főhős karaktere végérvényesen elkárhozzon: Oh Dae-su kíváncsi pillantásának jelen esetben egy gyűlölettel teli dialógus felel meg az idősebbik testvér és a család életét megmételyező szerető között.

Új sorozatot indítok culture shock címmel Gilles Poitras hatására. Ő az az úriember, aki a The anime companion című munkájában a japán animációs filmeket tisztán kulturális aspektusból vizsgálta, vagyis hogy mitől japán, milyen nemzeti sajátosságok figyelhetők meg egy-egy egészestés animében vagy sorozatban. Ennek alapján fogok néhány szabadon választott kortárs dél-koreai mozi alapján rámutatni néhány, egy nyugati kultúrkörben nevelkedett ember számára nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető koreai jellegzetességre.

-- My little bride (Kim Ho-joon, 2004): e derűs romantikus komédia alaphelyzete, hogy teljesíteni kell a haldokló nagypapa utolsó kérését, miszerint egy régi fogadalomból kifolyólag össze kell házasodnia a 15 éves unokájának a család egyik kedves ismerősét jelentő, végzős egyetemista fiúval (a mókás kényszerfrigy esetét lásd még a Marrying the mafiában). A mozi egyik érdekessége az idősek feltétlen tisztelete (konfuciánus vonás), amelynek következtében fel sem merül, hogy egy házasság-imitáció legyen a helyzetkomikum forrása. Véresen komolyan veszik a harabeoji (nagypapa) kívánságát, ami szent és sérthetetlen: a gyerekek mellett a szülők is kénytelenek elfogadni a família legidősebb férfitagjának kérését. A másik izgalmas pont a kocsiban hallható dialógus a harminc felé közeledő, hajadon hölgy és a 15 évesen már elkelt kiscsaj között: elhangzik, hogy iskolás lány immár magasabb társadalmi pozíciót foglal el a nála sokkal idősebb, ám férjezetlen hölgynél. Ez újfent rámutat arra a szigorú szocális hierarchiára, amelynek konfuciánus ideája máig meghatározza a dél-koreai társadalmat. Ennek a szabálynak a középpontjában helyezkedik el az ún. "öt kapcsolat", amely előírja a követendő magatartást vezető és beosztott, apa és fiú, férj és feleség, fiatal és idős, valamint barát és barát között.

-- Oldboy (Park Chan-wook, 2003): még mielőtt azt gondolnánk, hogy az élő polip elfogyasztása a főhős részéről nettó hatásvadászat lenne, szeretnék rámutatni arra, hogy Oh Dae-su sannakjit eszik.

-- My sassy girl (Kwak Jae-young, 2001): megannyi dél-koreai moziban láthatunk zöld színű üvegből alkoholt fogyasztó szereplőket, választásom tehát ebben az esetben önkényes: nevezett ital a soju (ejtsd: szodzsu) névre hallgat, olcsó és viszonylag hatékony (20%) elmetompító szer, bár az az igazság, hogy jómagam nem sok fiatalt láttam ilyet inni Szöulban, inkább a "menő" nyugati piákat favorizálják (Heineken, Johnnie Walker, Absolut vodka stb.). Az alkoholizálás etikettjéről sokat lehetne írni, maradjunk most annyiban, hogy a) nem illik magadnak tölteni, b) másnak mindig két kézzel töltünk (ha ez nehezen kivitelezhető, akkor a másik kezünkkel mindig alá kell támasztani könyöknél az öntő kézt), c) ha idősebbek társaságában iszunk, akkor úgy udvarias, ha a kupica felhörpintésekor kissé elfordulunk az asztaltársaságtól.

Hogy miért nem érdemes foglalkozni a Kpoppal (koreai popzene), annak szemléltetésére álljon itt a következő bénító rettenet. (A kattintásért felelősséget nem vállalok ^_^)

A tavalyi év legnépszerűbb lány- (Wonder girls), illetve fiúbandájának (Big bang) egy-egy esszenciális szerzeményét láthatjuk-hallhatjuk egy live-kombó erejéig. Érdekesség, hogy a Tell me című szám koreográfiája híresebb lett, mint maga a dal, tavaly ősszel mindenki ezt utánozta Dél-Koreában a kisiskolásoktól a középkorúakig, a stewardessektől a  rendőrökig  (van tutorial is hozzá a youtube-on: aki szénné akar röhögtetni néhány ifjú koreai hölgyeményt, annak ajánlom tisztelettel, működik;))

Az 1971-es születésű, igéző szépségű Lee Yeong-ae (ejtsd: I Jang-e, zárt "a"-val) első ízben 1993-ban tűnt fel a dél-koreai televízióban, a kilencvenes évek közepétől már ünnepelt sorozatsztár (Papa, The medical brothers), karrierje azonban a kritikai- és anyagi bukásnak bizonyuló első nagyjátékfilm-szerepe (Inshalla) után kissé megtorpant. A csúcsra azzal a Joint security area című mozival kapaszkodott vissza, amelyik még a példátlan sikert arató Shirit is letaszította a nemzeti bevételi örökranglista első pozíciójáról. Egy évvel később két egészestés darabban is szerepelt: míg a Last present kevésbé jelentékeny, harsány és manipulatív melodráma, a One fine spring day költői finomságú, minimalista mesterremek volt egy fájdalmas szakításról, amelyért Lee elnyerte a legjobb női főszerepért járó, helyi Blue Dragon-díjat. A 2003-as keltezésű, egész Délkelet-Ázsiában bődületes népszerűségnek örvendő, immár Magyarországon is sugárzott A palota ékköve (Jewel in the palace) főszereplőjeként regionális szupersztárrá lépett elő: a Joseon-dinasztia idejében játszódó kosztümös alkotás Dél-Korea kivételes erejű kulturális exportcikkjének bizonyult, amely tömegeket sarkallt arra, hogy ellátogassanak az országba, és megismerkedjenek annak nyelvével és szokásaival. 2005-ben Lee visszatért a gyöngyvászonra, hogy Park Chan-wook itthon is forgalmazott bosszú trilógiájának befejező epizódjában (Lady vengeance: A bosszú asszonya) leszámoljon az életét derékba törő gyerekgyilkossal. Kíváncsian várjuk, milyen szereppel folytatja Lee kisasszony a szerfelett imponáló életművét.

Galéria

A Budapest Film a Cinetel után szabadon távol-keleti filmek DVD-kiadásába kezdett, amelyek közül a The host (amely a borító szerint csak úgy "mögéd lopakodik":)) már április 29-e óta hozzáférhető szimpla-, illetve duplalemezes kiadásban. A moziról röviden itt, valamint a Mozinet magazin jelenlegi (májusi) számának DVD-rovatában értekeztem.

Park Chan-wook legfrissebb letéteménye, az I'm a cyborg, but that's OK csak ősszel érkezik a polcokra, ám aggodalomra semmi ok, május 22-től bárki megtekintheti a Cirko-Gejzír moziban.

Végezetül egy hasonlóképp üdvözlendő filmes hírrel szolgálnék: az Ázsia Extrém-sorozat következő forgalmazásra kerülő darabja Kong Su-chang R-point című horrorja lesz.

Jó másfél hónapos fáziskéséssel írok most e hírről (március 10-én kezdték el sugározni e szériát), ami leginkább annak köszönhető, hogy egyáltalán nem nézek tévét, másrészt pedig annak, hogy nem értek a sorozatokhoz.

A Winter sonata mellett a legismertebb koreai televíziós sorozatnak (Kdrama) számító Jewel in the palace honi bemutatása azért jelentős hír, mert a hallyu Európában eleddig csupán a szórványosan forgalmazásra kerülő dél-koreai nagyjátékfilmek, illetve a képregények (manhwa) kapcsán szivárgott be a köztudatba (nem úgy, mint a Távol-Keleten vagy az USA-ban, ahol ezek a tévésorozatok rendkívüli népszerűségnek örvendenek). Az MTV tette e tekintetben akár forradalminak is nevezhető.

Tegyük azonban hozzá a bátortalanságot és a hangsúlyozottan kísérleti jelleget, amelyet a délelőtt 10 órás sugárzás jelez: ezen idősávban a GYES-en lévő kismamákon, a nyugdíjasokon és a munkanélkülieken kívül szinte senki nem néz tévét. A sorozat szakmai konzulense (Csoma Mózes, mindenkinek ajánlom szíves figyelmébe az újonnan megjelent, hiánypótló kötetét) azonban nem hivatalosan azt nyilatkozta, hogy ha sikeres lesz A palota ékköve, akkor másodjára is levetíti a Magyar Televízió, immáron főműsoridőben.

A koreaiak imádják a nemzeti múltjukat felelevenítő kosztümös alkotásokat (lásd az elmúlt 1-2 év legnagyobb favoritjának számító Jumongot), illetve a melodrámákat (lásd a Bae Yong-joont regionális sztárstátuszba katapultáló Winter sonatát): a széles körben körülrajongott szériáik rendszerint e két elemet ötvözik olyan jól csengő nevek kíséretében, mint A palota ékkövének főhősnőjét megszemélyesítő Lee Yeong-ae (One fine spring day, Joint security area, Sympathy for lady vengeance) vagy az All in férfihősét jelentő Lee Byung-hun (Joint security area, A bittersweet life).

Felhívnám a figyelmet az idei udinei filmfesztivál dél-koreai programjára, amely igen erősre sikeredett, benne olyan emlékezetes darabokkal, mint a The guard post, a Black house, a Happiness és az Our town. Külön kiemelendő az Európában egyedülálló retrospektív Shin Sang-okról, aki a koreai mozi (első) aranykorában a nagy  rendezőtriász tagja volt Kim Ki-young és Yu Hyun-mok mellett: vetítésre kerül a legnagyobb klasszikusának számító A flower in hell, amely angol feliratos formában nemzetközi szinten hozzáférhetetlen. Aki erről lemarad, az maximum ezzel a boxszettel vigasztalódhat.

Itt a legújabb Jang Jin által írt poénbomba, amely az idei udinei távol-keleti filmfesztivál programjában is helyet kapott.

A busani születésű Kim Hye-su (Kim Hye-soo) hazája egyik legnépszerűbb színésznője, pályáját modellkedéssel kezdte, kisebb szerepekben már a nyolcvanas években is feltűnt a mozikban. Tehetségét először a Did we really love? című szappanoperában méltatták, amelyben a japán nők által istenített Bae Yong-joon mellett játszott. A koreai mozi ezredvégi felvirágozása előtti filmjei kevésbé ismertek, a Kick the moon óriási kasszasikernek bizonyuló hallyu-klasszikusa emelte sztárstátuszba, azután főszerepet kapott a Three című szkeccsfilm Kim Ji-woon által rendezett epizódjában (Memories), a Faceless beauty-ban és a The red shoes című, itthon is hozzáférhető munkában. Legkitűnőbb alakítását alighanem a Tazzában nyújtotta a rafinált, elképesztő erotikus kisugárzással rendelkező femme fatale szerepében. A 2006-ban az ország legszebb arcának választott színészhölgy saját televíziós műsorral is rendelkezik, amely a Hye-su Talkshow névre hallgat.

Galéria

Casting

- Park Chan-wook új vámpíros projektjéhez (Thirst) végre főszereplőnőt talált: a bájos Kim Ok-bint a Dasepo naughty girlsből, illetve az itthon is megjelent Arangból ismerhetjük. Mellette olyan nehézsúlyú hallyu-sztárok játszanak majd, mint Song Kang-ho és Shin Ha-kyun.

- Bong Joon-ho Mother munkacímre hallgató, készülő mozijának főszerepeit Won Binre (Guns & talks,Taegukgi), illetve az ismeretlennek mondható Kim Hye-jára osztotta.

Megjelenés

- Április 14-én jelenik meg itthon dupla lemezes DVD-n a Két nővér (A tale of two sisters) című Kim Ji-woon opusz. Akinek még esetleg nincs belőle kópiája külföldről, az feltétlenül szerezze be ezt a lenyűgöző mesterdarabot.

- Jelzem, stikában megjelent a Vörös cipő is (The red shoes), amelyre két dolog miatt érdemes beruházni: az egyik, és egyben legerősebb érv a főszerepet alakító Kim Hye-soo személye, a másik pedig az, hogy minden bornírtsága ellenére ez egy elegáns, szépen kivitelezett horrorfilm.

Dél-Koreában nem Kim Ki-duk, hanem Hong Sang-soo a szerzői filmek császára: Kimet finoman szólva nem szívelik hazájában, extremitásokra hajlamos, tanulatlan provokátornak tartják, szemben Honggal, aki a koreai értelmiség kedvence marad akkor is, ha nem büszkélkedhet olyan nívós fesztiváldíjakkal, mint direktor-honfitársa. Hong Sang-soo puritán, minimalista munkái önző és hiú férfiakról és azok vágyainak titokzatos tárgyáról szólnak: elfuserált szerelmi viszonyokról, fájdalmas szakításokról, rengeteg párbeszéddel megspékelve (ezért rokonítják többen Rohmer "beszélgetős filmjeivel") -- kényelmetlenül őszinte látleletek ezek az emberi természetről, amelyet hétköznapi, banális epizódok sokaságával mutat be, ám e mögött precízen átgondolt, komplex struktúra rejtőzik. Kivált pályája elején játszadozott az elbeszéléssel (lásd a The day a pig fell into the well szemszögváltásaiból fakadó, egymást átfedő szcénáit, a The power of Kangwon province tükörnarratíváját vagy a Virgin stripped bare by her bachelors az emberi emlékezet tökéletlenségére rájátszó, apró változtatásokat tartalmazó jelenetismétléseit), s noha a későbbiekben is visszatérő elem lesz az ismétlésekre épülő cselekményszerkezet, a kísérletezőkedv jelentős mértékben alábbhagy. Örök téma Hongnál a szerelmi háromszög, a The day a pig...-ben két nő verseng ugyanazért a férfiért, a Woman is the future of manben két férfi akarja felfrissíteni kapcsolatát egyazon ex-barátnőjével. A Woman on the beach úgy indul, mint a Woman is the future..., adott a háromszög-szituáció és a nő kegyeiért küzdő hímpáros (még a filmrendező-alteregó is megegyezik), ám Hong egy újabb hölgyfigurát emel be a moziba, így aztán az alapkonfliktust a két nő között vetyengő, döntésképtelen főhős cívódása váltja fel. A spontánnak tetsző hongi dialógusok megint csak bámulatos ritmust kölcsönöznek a mozinak, az életmű többi darabjához hasonlóan soha nem válik unalmassá a film, ez pedig legalább annyira köszönhető a kiváló színészembereknek, mint az életszagú, pontos párbeszédeknek. No meg annak, hogy Hong Sang-soo mindig rólunk mesél, minden gyarlóságunkkal és kicsinyességünkkel együtt, szentimentalizmustól és hamis illúzióktól mentesen.

Dél-Korea jelenlegi első számú színésznője, az 1973-as születésű Jeon Do-yeon (ejtsd: Csan Do-jan, zárt "a"-val) televíziós sorozatokban kezdte pályafutását, a gyöngyvásznon első ízben 1997-ben, Han Suk-gyu mellett tűnt fel a The contact című finom szövésű melodrámában. Legyen bár gengszterfőnökbe habarodó doktornő (A promise), szerelmes diáklány (Harmonium in my memory), hűtlen feleség (Happy end), erélyes özvegy (Untold scandal), vadóc énekesnő (No blood no tears) vagy tragikus sorsú prostituált (You are my sunshine), szerepeit egyaránt kivételes érzékenységgel formálja meg -- nem véletlen, hogy a "Kaméleon" becenév hagyományozódott rá. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon hazájában elsőként érdemelte ki a legjobb színésznőnek járó díjat a Secret sunshine című megrázó drámában nyújtott alakításáért (a kisgyermeke elvesztését követően egy keresztény gyülekezetbe menekülő anya kálváriájának megjelenítése páratlan bravúr: nem csupán eljátssza, hanem fájdalmas hitelességgel át/megéli a szörnyű traumát).

Galéria

Korántsem borít el minket az angol nyelvű szakirodalom, a japán vagy a hongkongi mozival ellentétben a koreai filmekről/filmesekről nem született túlzottan sok könyv: a hozzáférhető publikációkról viszonylag teljes listát ad a legkitűnőbb angol nyelvű koreai filmes site egyik aloldala.

A döbbenetesen sok filmkritikát tartalmazó MediaCircus oldal egyszemélyes felelőse, Anthony Leong Korean Cinema: The New Hong Kong című munkája informatív, olvasmányos népszerűsítő kiadvány, látszik, hogy a Kanadában élő koreai úriember elkötelezett támogatója hazája filmművészetének; rendkívül lelkes (fél)amatőr munka ez (a design valami arcpirítóan pocsék), afféle kedves kis beginner's guide, a harcedzett fanoknak azonban nem tudnám ajánlani, miként a koreai art mozi szerelmeseit is óva intem e kiadványtól (Leong úgy lehúzta Hong Sang-soo alkotásait, hogy csak úgy pislogtam).

A komoly elméleti alapokkal felvértezett koreai-amerikai Kyung Hyun Kim (így nyugatiasan írja a nevét) 2004-ben megjelent szakmunkája (The Remasculinization of Korean Cinema) már nem csak a felszínt kapirgálja, belemenős, felettébb intelligens anyag, az elhivatottaknak viszont feltétlen érdemes beszerezni, ugyanis ez az egyetlen tudományos igényességű munka a tárgykörben. Hátránya, hogy Kim olyan filmeket is szerepeltet esszéiben, amelyek nem jelentek meg külföldön angol feliratos DVD-n (pl. Im Kwon-taek koreai háborús klasszikusa, a Taebaek mountains, vagy Kim Ki-young opus magnuma, a The housemaid).

Ami nekünk B. Nagy László, az Dél-Koreának Lee Young-il: a filmkritikusok doyenjének feltétlen ajánlom a The History of Korean Cinema című, angol nyelven is hozzáférhető, átfogó történeti áttekintését. Hátránya, hogy mivel 1998-ban jelent meg, éppen hogy lemaradt nemzete mozitörténetének második aranykoráról (az első a hatvanas években volt) és annak ismertetéséről; egyébként abszolút hiánypótló, kivételesen értékes kiadvány.

A New Korean Cinema ígéretes esszégyűjtemény hozzáértők tollából (Darcy Paquet, Chris Berry, Kyung Hyun Kim, illetve a vele nem összetévesztendő, koreanfilm.org-os Kyu Hyun Kim), ám mivel nincs birtokomban ez a kötet, nem tudok róla érdemben nyilatkozni: szerintem megér egy próbát.

Szavakkal nem tudom kifejezni, milyen értékesnek tartom a KOFIC (Korean Film Council) publikációs tevékenységét (is). Legtöbb munkájuk ingyenesen letölthető pdf formátumban, ezek között megtalálható a negyedévente megjelenő Korean Film Observatory magazin (remek!), az évről évre kiadott filmes adattár, a magyar Filmbarátok Kiskönyvtárához hasonlítható Korean Film Directors Series (első három mini-kötet -- Bong Joon-ho, Park Chan-wook, Ryoo Seung-wan -- ingyenesen letölthető, az újabbakért már fizetni kell, de mivel nagyon korrekt kiadványok -- a Hong Sang-soo-s könyvbe maga Bordwell írta a pályaképet -- én tiszta szívből tudom ajánlani valamennyit), egy komplett, grátisz filmtörténeti munka (kötelező!), illetve egyéb írásművek francia és olasz nyelven (nyelvismerők előnyben).

A hamarosan megjelenő írásokról: a Szöulban élő újságíró, Mark Russell idén júniusban megjelenő könyve (Pop Goes Korea: Behind The Revolution of Movies, Music and Internet Culture) noha csak egy szeletében foglalkozik a dél-koreai filmmel (hiszen a hallyu-jelenség egészét vizsgálja), mégis izgalmasnak ígérkezik. Ugyancsak nagy reményeket fűzök Darcy Paquet 2009-re bejelentett munkájához, amely a koreai mozi színeváltozásairól tudósít majd a '80-as évektől napjainkig.

Magyar nyelven még szűkösebb a kínálat (jelzem, nálunk ijesztően feldolgozatlan a távol-keleti mozikincs. Tessék? Berkes-Nemes: A japán film világa? Na ne már.), lényegében csak Filmvilágos cikkeket tudok említeni a koreai mozival kapcsolatban: mindenekelőtt a mindig kiváló Varró Attila Titanicos beszámolóját, Vincze Teréz portréját Kim Ki-dukról, a 2005/10-es szám koreai összeállítását (Géczi Zoli írt az ezredvégi virágzásról, én Park Chan-wookról, Teréz pedig az akkor bemutatott Lopakodó lelkekről), Teréz kritikáját Az íjról, elmélkedésemet az Időről (marasztaló recenziómmal egyedül maradtam a magyar kritikában), ázsiai filmes beszámolómat a tavalyi Titanicról, illetve a jelenlegi szám (2008/4) koreai háborús összeállítását.

Az R-pointot jegyző Kong Su-chang ma bemutatott mozijában ismét katonákat rosáltat be a rém.

Az ehavi Filmvilágban ajánlom figyelmetekbe a koreai háborús összeállítást, amelynek koreai vonatkozású anyagát én írtam (az amerikai koreai háborús filmekről harcostársam, Géczi Zoltán nyilatkozott).

Link

A finom hangvételű, szubtilis melodrámákra szakosodott Hur Jin-ho (ejtsd: Ha Dzsin-ho, zárt "a"-val) tavalyi alkotása a Christmas in august alapvetését (halálos betegség) boronálja össze a One fine spring day szakítástörténetével, lényegi eltérésként csupán azt lehetne megemlíteni, hogy míg korábbi munkáiban szigorúan a férfi-női pár személyes, intim terére koncentrált, a Happinessben átfogóbb kontextusba (lélekölő nagyvárosi mókuskerék vs. megnyugvást adó, meditatív vidék) helyezi cselekményének világát. Ekként arra is sor kerül, ami a kivételes tehetségű direktor mindössze négy egészestés tételt számláló életművében még soha: egy alkoholista, szöuli playboy és egy eldugott kis szanatóriumban kezelt, halálos tüdőbeteg lány szerelmét elregélő mozi moralizálásba, egyértelmű ítélkezésbe csap át, ami elsősorban a rendezőtől eleddig tökéletesen idegen, hangsúlyozottan sulykolt mondatokban, valamint a züllés melegágyát jelentő urbánus lét (a "Rossz") és a gyógyító erővel bíró, puritán falusi életmód (a "Jó") ütköztetésében mutatkozik meg.

Ami a fentebb említettek, továbbá az elnagyolt, kidolgozatlan expozíció és a néhány slendriánul odavetett jelenet ellenére mégis érdemessé teszi Hur legkevésbé sikerült filmjét a megtekintésre, az a főszereplő tandemet megformáló két egészen remek színész munkája. A kezdetben mellékszerepekbe száműzött Hwang Jeong-min az utóbbi évek legfelkapottabb sztárjává (You are my sunshine, Bloody tie) nőtte ki magát, idén már egymaga vitt a hátán egy sikeres pszicho-horrort (Black house): céltalanul sodródó, luxusban fuldokló yuppie-ja emlékezetes, érzékletesen megjelenített karakter. Az ex-modell Lim Su-jeong szintúgy páratlan tálentum, tehetségét olyan munkákban bizonyította, mint az A tale of two sisters  (a testvérpár egyike, Janghwa) és az I'm a cyborg, but that's OK (a magát cyborgnak képzelő, hibbant hölgy): gyógyíthatatlan betegsége ellenére is bájos, természetes, életvidám figura -- a Happiness  játékidejének végére pozícionált futása a mű tökéletes drámai csúcspontja, egyben az egész 2007-es esztendő legszívszorítóbb, legőszintébb filmes szcénája.

Hadd mutassam be ezt a kiváló amerikai urat: 1995 óta él Dél-Koreában, a tett színhelyén követte nyomon a dél-koreai mozi felemelkedését, amúgy egyetemi oktató, a koreanfilm.org kolumnistája, valamint a hiánypótló, kivételesen értékes Seen in Jeonju címre hallgató koreai filmes blog tulajdonosa.

Az idei év kedvenc dél-koreai mozgóképeiről a Seoul magazine kurrens számában nyilatkozott: mutatom (a csatolmányra kattintva ingyenesen letölthető pdf-ben a teljes folyóirat, érdemes végiglapozni, a hivatkozott írás  az 55-56. oldalon található).

Egyébként elnézést a hevenyészett frissítésekért, bekavar egy kissé a vizsgaidőszak, de hamarosan lesz itt minden jó, például kritika a szívemnek legkedvesebb dél-koreai filmről (Christmas in august), no meg a beígért A tale of two sistersről, továbbá tervezek egy hosszabb elmélkedést az angol nyelven hozzáférhető koreai mozis szakirodalomról és azok szerzőiről.

Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!

Hölgyek-urak, íme a lista, filmekből szokásom szerint abból válogatok, amelyeket idén láttam, függetlenül attól, hogy mikor készültek (ez leginkább abból fakad, hogy folyton retrózom, és nem sok 2007-es mozit láttam), a lemezeknél persze maradtam az idei megjelenéseknél. A top 10-en belül nem állapítottam meg sorrendet.

Filmek:

- A faun labirintusa (Del Toro, 2006): spanyol polgárháború vs. kalandos mesevilág, vérvaló vs. mágikus realizmus: Guillermo maestro kivételesen érzékeny mozija vitán felül a 2007-es rendes hazai mozibemutatók legjelentősebb tétele volt.

- Ecce homo, Homolka (Papousek, 1969): Jelenetek a Homolka família szénné röhögtetős hétköznapjaiból, avagy egy méltatlanul elfeledett csehszlovák sitcom-trilógia újrafelfedezése.

- Yellow earth (Chen, 1984): e monumentális mesterdarab az ötödik generáció kulcsműve, hivatkozási pont, szent origó, legendás festményszerű kompozíciókba foglalt, végtelenül sallangmentes történet a földműves életformáról és a kínai kulturális tradíciókról.

- Raise the red lantern (Zhang, 1991): Az ötödik generáció másik alapemberének legkitűnőbb alkotása szívszaggató mese a folytonosan rivalizáló kurtizánokról, amelyben az elbűvölő Gong Li ugyan elkárhozik, ám a nézők körében biztosan a mennybe megy.

- Nightmare detective (Tsukamoto, 2006): Tsukamoto sensei tartja a szintet, tett egy kósza lépést a mainstream felé, de azért ott van a Tetsuo és a Tokyo fist kérlelhetetlen szigora és karcossága is. Szokása szerint taknyán tenyereli a mélyen tisztelt publikumot, mi pedig valahogy nem ellenkezünk.

- Dasepo naughty girls (E, 2006): Teljesen szabálytalan, elmebeteg humorú, bődületesen szellemes dél-koreai komédia, olyasféle színes-szagos camp, amitől nem lehet nem megfeküdni.

- Female prisoner #701: scorpion (Ito, 1972): A női börtönfilmek ezen japán alapvetése az art mozik szofisztikált formai megoldásainak és a „legaljább” exploitationnek az ellenállhatatlan kevercse, amelyben a dermesztően szuggesztív Kaji Meikoról újfent konstatálhatjuk, hogy egy angyali fúria.

- Tazza: the high rollers (Choi, 2006): lásd e blog első postját.

- This charming girl (Lee, 2004): Tökéletesen puritán, szubjektív dráma egy postai dolgozó életéről, leheletfinom megfigyelésekkel és egy világbajnok alakítással. Nagy film.

- April snow (Hur, 2005): Hur mind témájában, mind formanyelvében monomániás direktor: kizárólag férfi-nő viszony foglalkoztatja, kizárólag minimalista megvalósításban. Az April snow majdnem akkora óriás, mint a debütfilmjét jelentő Christmas in august: apró rezdülésekből építkező, mégis ritka intenzív, színészcentrikus mozi, amely még hetekig kísérti közönségét.

Említést érdemlő mozik: The host (Bong, 2006); Bloody tie (Choi, 2006); Eye in the sky (Yau, 2007); 13-beloved (Sakwirakul, 2006); Paprika (Kon, 2006); Family ties (Kim, 2006); My little bride (Kim, 2004); Art of seduction (Oh, 2005); Secret sunshine (Lee, 2007); The day a pig fell into the well (Hong, 1996); Art museum by the zoo (Lee, 1998); Epitaph (Jeong&Jeong, 2007); Happiness (Hur, 2007); Green chair (Park, 2005); 4 hónap, 3 hét, 2 nap (Mungiu, 2007)

Nem láttam, de alighanem átformálták volna a listát: Eastern promises (Cronenberg, 2007); No country for old men (Coen&Coen, 2007); There will be blood (Anderson, 2007); American gangster (Scott, 2007); Sweeney Todd (Burton, 2007); Lust, caution (Lee, 2007); My blueberry nights (Wong, 2007); Flight of the red balloon (Hou, 2007); Breath (Kim, 2007); Triangle (Lam, To, Tsui, 2007); Control (Corbijn, 2007), Alone (Pisanthanakun, 2007); Ploy (Ratanaruang, 2007); Juno (Reitman, 2007)

Albumok:

- Angie Stone: Art of love and war -- az év egyik legjobb r’n’b lemeze. Angie Stone egy istennő.

- Jill Scott: The real thing (Words and sounds vol. 3.) -- az év másik legjobb r’n’b lemeze. Jill Scott egy istennő.

- Queen Latifah: Trav’lin light –- nálam női vokális jazzben Latifah-mama vitte a prímet, iszonyat nívós lemez, a Betcha’ got a chick on the side című tétel refrénjét hetekig mondogattam magamban Budapest különféle tömegközlekedési eszközein.

- The Fratellis: Costello music –- a tökéletes album, amelyen minden egyes track egy bitang nagy slágert rejt. Noha egyáltalán nem rock-vonalon mozgok, azt kell mondjam: mestermunka.

- Bettye LaVette: The scene of the crime –- elképesztő potenciált rejt magában ez a soulba és countryba mártott blueslemez, a Somebody pick up my pieces pedig messze az év legszebb szerzeménye (olyasmi, mint tavaly Cassandra Wilson Red river valley című ólomsúlyú dala volt)

- Marcus Miller: Free –- a basszgitáros Miller idén is odatette, vannak benne popos elhajlások, de azok is nagyon pöpecek.

- Tony DeSare: Last first kiss – DeSare Bublét is veri a vokális jazz műfajában. Remek a Prince-feldolgozás (Kiss)!

- Rihanna: Good girl gone bad – nagyon összerakták ezt a korongot, nálam az év popalbuma még úgy is, hogy Rihannát nem tartom különösebben tehetségesnek.

- Adriana Evans: El camino – olyan volt idén nekem ez a lemez, mint tavaly Janita Seasons of life-ja: habkönnyű-légies easy listening, amit az ember hónapokig szívesen hallgat.

- Róisín Murphy: Overpowered – a Moloko énekesnőjének második albuma nem biztos, hogy jobb, mint a debütlemez, de mindenképpen könnyedebb, slágeresebb: Herbert mester most nem fordította ki olyannyira a muzsikát, mint ahogy azt szokása (lásd tőle pl. a 2006-os Scale-t, ami úgy zseniális, ahogy van, ettől függetlenül azonban még nem gondolnám, hogy bárki is napi szinten fogja hallgatni: csöppet súlyos anyag)

Említést érdemlő lemezek: Billie Holiday: Remixed & reimagined; Prince: Planet earth; Michael Bublé: Call me irresponsible; Carla Bruni: No promises; Sophie Milman: Make someone happy; Tracey Thorn: Out of the woods; Miranda Lambert: Crazy ex-girlfriend; Candy Dulfer: Candy store; The Veronicas: Hook me up; Alicia Keys: As i am; Chaka Khan: Funk this; Keyshia Cole: Just like you; KT Tunstall: Drastic fantastic; Jay-Z: American gangster; Mary J Blige: Growing pains; Rickie Lee Jones: The sermon on exposition boulevard; Katie Melua: Pictures; Herbie Hancock: River - The Joni letters; Kanye West: Graduation; Nellie McKay: Obligatory villagers; Robert Plant & Alison Krauss: Raising sand; Harry Connick Jr.: Oh my Nola

Nem akármilyen közlendőm van: a Cinetel Ázsia Extrém-sorozata, amely dél-koreai mozikból eleddig 5, diplomatikusan szólva érdektelen darabot számlált, egy egészen kivételes alkotással bővül: aligha lódítunk akkor, ha a hallyu legjelentősebb horrorfilmjének aposztrofáljuk Kim Ji-woon egy ismert koreai népmesén alapuló, méltán világhíres A tale of two sisters-ét. A pontos megjelenési dátum egyelőre ismeretlen, addig is készülődjünk az előrendelésre. Kritika hamarosan.

Az Antarctic journalt jegyző Yim Pil-sung felettébb elegánsnak tetsző, modernizált Jancsi és Juliska-története, a Hansel & Gretel december 27-én debütál a dél-koreai filmszínházakban.

A trailerhez katt ide.

Amennyiben az idén 35 esztendős Kim Ji-su (Kim Ji-soo) filmszínészi életműve csupán a This charming girl című ólomsúlyú mesterdarabból állna, akkor is joggal pályázna az új évezred legkiválóbb dél-koreai aktorhölgyei közé. A gyermekkori traumától szenvedő, kevés beszédű, visszahúzódó postai alkalmazott megformálása döbbenetes erővel bír, egészen kiemelkedő teljesítmény, afféle minimalista one-man show. Érthetetlen, hogy ezen egészestés mozi előtt miért csak koreai szappanoperák kiszolgálója volt e finom vonású, több mint tehetséges színésznő: lényegi karrierje alig néhány éve indult, munkássága eddig csupán öt nagyjátékfilmet számlál. Feltűnt Jang Jin stílusos műfajegyvelegében, a Murder, take one-ban, emlékezetes alakítást nyújtott a tavalyi busani filmfesztivál nyitófilmjében, az 1995-ben összeomló szöuli bevásárlóközpont tragikus történetét melodrámába csomagoló Traces of love-ban, első bravúrjához pedig alighanem a Solace-ban került a legközelebb, ahol a '90-es évek második felének legnagyobb férfisztárjával, Han Suk-kyuval (Shiri, Christmas in August) közösen szerepelt egy majdnem-szerelem erejéig.

Galéria

Még mielőtt abba a hibába esnénk, hogy elvakult fanatikusként a dél-koreai filmgyártás egészét istenítenénk, le kell szögeznünk, hogy természetesen középszerű és gyenge alkotások is készülnek odaát (tegyük hozzá, az évi 100 körüli mozgóképtermésbe bőséggel beleférnek az émelyítő melodrámák és a fárasztó humorú vígjátékok), de arányaiban mégiscsak rózsásabb a kép, mint mondjuk a hollywoodi mainstream esetében. E blog nyilván a pozitív oldalra próbálja ráirányítani a figyelmet, ám a D-war című kőbunkó kasszasikerről feltétlen meg kell emlékeznünk, tekintve, hogy a box-office szempontjából igen fontos film: az idei év legnagyobb koreai blockbustere, amely egyúttal a legnagyobb bevételt hozó dél-koreai filmek örök top 10-es listájába is bekerült. E nagyköltségvetésű, monstre monster-mozit alapvetően az USA közönségének elvárásához igazították, egyszerű, mint a lejtő, viszont csodásan belerobban az arcunkba; a koreai dialógok száma minimális, hisz amerikai színészemberek próbálnak a CGI-orgiában -- csekély sikerrel -- értékelhető alakítást produkálni. Példaértékű agyelfolyósításra alkalmas tömegcikk, amely egy cseppet sem különbözik a tengerentúli látványmozitól -- az eltérés leginkább financiális jellegű: míg az amerikai álomgyárban nem tíz, hanem százmillió dolláros nagyságrendben mérik az efféle cutting edge digitáliát, a szerfelett racionális dél-koreaiak fityiszt mutatnak a nagy testvérnek, és megcsinálják ugyanazt 30 millából.